Számos biztató jel mellett tegnap azért kiütköztek a Momentum mai "tudásának" korlátai is. Az esemény jó szervezettsége, jó dizájnja, a nem megvetendő méretű tömeg, a kiegyensúlyozott és a mai valóságunkhoz mérten különösen jó színvonalú beszédek mellett a gondolat még nagyon nincs készen. 

Leszámítva a pártrendszerünk okozta nehézségeket, hogy a legnagyobb szavazatszerző potenciállal az ellenzéki oldalon még mindig a régi posztkommer pártok (MSZP és DK) rendelkeznek; hogy a Szél Bernadett és Hadházy vezette LMP-hez képest a Momentum nemcsak hátrányból indul, de nincs megkülönböztető versenyelőnye sem (miközben nyilvánvalóan más a véleményük a kapitalizmusról, de vajon előnyt jelent-e ez a Momentumnak?); leszámítva, hogy a lét és nem-lét határán billegő Együtt, a nem-létbe és feledésbe forduló Fodor-féle szatellit párt, a Párbeszéd és a MoMa nem hajlandók levonni a konzekvenciákat a választói magatartásból és becsukni a boltot; illetve leszámítva, hogy az utóbbi hetek tüntetéshullámai gyakorlatilag érintetlenül hagyták a Fidesz szavazótáborát, és legfeljebb 2-3% bizonytalant hoztak be a liberális-balos ellenzék táborába, döntően a Momentum oldalára, szóval leszámítva azt a pártstruktúrát, amelyik ilyen körülmények között alighanem lehetetlenné teszi momentumosok egyéni választókerületi győzelmét és a majdani frakcióalakítását, a Momentum kiforratlannak látszik a gondolkodásában is.

A fő stratégiai ötletük -- hogy a "nemzet" liberális-centrista feltámasztásával megszólítják a "nemzeti oldal" bizonytalan vagy hátráló szavazóit, miközben a törzsbázisuk azért a technokrata-újbalos-liberális Y és Z generációs, nyugatos, értelmiségi és "yuppie" réteg -- nem fog működni a Fidesztől ellesett, vagy ami az oroszellenességet illeti, valaha oda tartozó jobbos klisékkel. Márpedig ezt láttuk tegnap a nemzeti színek használatától kezdve a trianoni sebek megemlítésén keresztül a családi tematikáig sok mindenben anélkül, hogy -- BB barátom szavával élve -- erős felülkeretezéssel új politikai értelmet adnának a nemzeti stílusú gondolkodásnak annak érdekében, hogy a liberális balosok és a megcélzott jobbos tábor egyszerre lásson bennük ellenállhatatlan vonzerőt.  Látványosan gyengébb a párt ambíciója ezen a téren, mint, mondjuk, a másik oldalon, a technokratikus probémaorientációban. Pedig a választások sosem problémák, hanem narratívák mentén dőlnek el ("történetet" kell mesélni és identitást kell alkotni) -- az előbbi csak posztkommer fixáció, amely húsz éve folyamatosan vereséget szenved ebben az országban is a (populista) narratívák ellenében.

Nem populista narratívát viszont máig nem ismerünk, mert ugyan vannak nem-populista pártok (a fentebb említett, már post mortem állapotban lévő alakulatok), de ezeknek nincsenek narratíváik. A fideszes nemzeti sallangok reaktív becsempészése a technokratikus nyugatosságba sem az. Ez inkább "a két szék között a pad alá" élményével fenyeget, mint a pad eluralásával. El lehet vele jutni valameddig, de nem okoz áttörést, "forradalmat" az önképünkben, amely kellően vonzó lehet a mások technokratikusságával és a mások nemzeti retorikájával szemben.

A Momentumnak nincs még története az országról és nagyon előreszaladt a saját identitásával kapcsolatos várakozásaiban. Ezekben még nincs munka, nincs kellő gondolat. Szent István és Széchenyi jó kiindulópontoknak ígérkeznek -- amely nevek el is hangzottak a beszédekben --, de a name dropping nem elég, különben ezek ugyanúgy hullanak majd ki a rostán (ez esetben a technokratikus magabiztosság rostáján), mint a Fidesz esetében (a cinizmusén). Nemzeti modernizációs párttá válni -- ami szerintem a Momentum ambíciója -- nem fog menni azokkal a könnyed kézmozdulatokkal, ahogy beemelünk "nemzeti" témákat a beszédeinkbe, majd azonmód mellékes, eszközpozícióba nyomjuk le őket.

A Momentum "nyugatossága" és "nemzeti volta" egyaránt kiérleletlen állapotban van még. Ha a Nyugat alatt azt értik, hogy csak mert néhányuk néhány évig egyetemre járt ott, adott esetben valakik a környezetükben dolgoztak is már ott, ettől már pontosan tudják, mi a Nyugat helye a magyar történelemben és, ami most még fontosabb, a jövő nyerő politikai képletében, az nem több, mint, khm, "fiatalság". Ha már a fiatalságnak annyi előnyét hallhattuk tegnap, hát legalább annyi hátránya is van. A magabiztosság mellett az arrogancia. A szenvedély mellett a tapasztalat hiánya. A csillogó értelem mellett a józan ész kezdetlegessége. Az ambíció mellett a belátás hiánya. Bátorság helyett vakmerőség.

Generációs kérdéssé -- ráadásul egy versenyképes generáció kérdésévé -- szűkíteni az ambícióikat csak nem akarják. Ez roppant kis merítés lenne a magyar közéletben, lassú növekedési lehetőséggel. A bécsi cukrászdanyitás retorikája ráadásul visszatérés lenne ahhoz a korábbi SZDSZ-es horizonthoz, amely éppen a beágyazatlansága miatt nem válhatott modernizációs platformmá. Ennél jóval többre van szükség.

Nem kell mindennel -- súlyos, bonyolult országképekkel és politikai stratégiával -- megterhelni a választókat. De attól még ezeknek a beszélők fejében ott kell lenniük, különben ha nem is a harmadik, de negyedik beszédtől kiütköznek a gondolattalanság hátrányai. Nem jön létre versenyképes narratíva, kiütközik a hozott anyagok összebarkácsolásának minden veszélye, eldöntetlen marad a "vemhes vagy nem vemhes" kérdése, mert nem jött létre egy új szintézis, egy új minőség abban a gondolatban, amely egyedül adna értelmet a cselekvésnek. Maradnak a "cselekvés körei" (de egyelőre inkább csak a trollkodás, az utcai jelenlét és a meglehetősen szellős országjárás) cselekvési program helyett, maradnak a szenvedélyek a komplex intelligencia helyett, és lesznek (újra csak) politikusok az államférfiak helyett. Pedig ez utóbbiak is lehettek volna, mert látni a jó szellemet, a jó "anyagot", ami megformálásra vár.

Idáig ez elég volt. Ezután egyre kevésbé lesz. Egy év múlva meg egyáltalán nem lesz elég semmire.