Megroppant az elkötelezettség a szabadság bástyáinak számító nyugati társadalmakban a felvilágosodás és a liberalizmus eszményei iránt. Régóta nem érte olyan kihívás a nyugati politikai kultúrát, mint 2016-ban, és ez várhatóan csak erősödni fog a következő évben. Van-e okunk aggodalomra, vagy csak egy jobb, sikeresebb kor hajnalán vagyunk?
Én hajlok az utóbbira. A szabadság liberális gyakorlata már sokkal korábban tarthatatlanná vált. Utólag könnyű bölcsnek lenni, nem is állítom, hogy két éve már vártam volna a mai fejleményeket, de nem lepnek meg. A "régiek" (az antikvitás és a kereszténység) politikai szabadságfelfogása instrumentális volt: az egyéni szabadságot eszköznek tekintette egyrészt az erényesség (bölcsesség, mértékletesség, bátorság és igazságosság, majd az ezekhez társított hit, remény és szeretet) kifejlesztésére az emberben, másrészt az igazságosság uralomra juttatására a társadalomban. Ebből a koncepcióból aztán fokozatosan kopott ki szabadság alárendelése az erényes életnek, míg végül a "modernek" (kb. a liberalizmus) szabadságfelfogása abban a -- kantianizmussal megtámogatott -- piaci interakciók sugallta modellben kristályosodott ki, hogy mindent szabad, ami másoknak nem árt (John Stuart Mill ún. károkozás elve, harm principle). Ennek megkérdőjelezhetetlensége omlott össze 2016-ban a Nyugaton, hosszabb ideje tartó veszélyeztetettség után, amely fejlemény nyilvánvalóan különbözik a '30-as évek fasiszta kihívásától is, amikor az angolszász liberális demokráciákat elkerülte, tehát nem válhatott általánossá a válság.
A szabadság liberális felfogásának az az elsődleges hibája, hogy az említett vezérelve valós körülmények között eleve értelmezhetetlen: nem lehet pontosan meghatározni, meddig nem okoz, és mettől okoz valaki más(ok)nak kárt. Az utóbbi két évtized semmi mást nem bizonyít, minthogy az emberek egyre érzékenyebbé váltak, összességében legitim módon károkozásnak tekinthető már majdnem minden megszólalás (legalább egy valaki számára), ami elhangzik a nyilvánosságban; nemcsak az alapjogok közötti konfliktusokat nem sikerült soha megnyugtatóan rendezni, de a liberalizmus oda jutott, hogy az értékek pluralitását is csak az emberek csoportjainak egymástól való elzárásával tudja biztosítani, azaz maga szüntette meg a kommunikatív tereket, a nyilvánosságot, és vált egyre karikatúraszerűbbé az általa berendezett társadalom.
A folyamatnak volt egy másik vetülete is: összetartó valós, életszerű, mély, "thick" értékek híján a liberális társadalmak kohéziós ereje egyre inkább a gazdasági, materiális javakra korlátozódott, ezek viszonylag méltányos eloszlása viszont a 2008-as válság és annak egyrészt a globalizációban, másrészt a válság immorális és igazságtalan, a középrétegeket sorvasztó állami kezelésében fellelhető hibái okán megroggyant. A liberalizmus értékeinek és gazdasági logikájának diszfunkcionalitása alapján elmondható, hogy a "modernek" szabadsága joggal veszített a vonzerejéből, és újragondolásra szorul.
Az újragondolás meggyőződésem szerint a "régiek" instrumentális szabadságfelfogásához visszanyúlva történhet meg, amelyben a szabadság nem önmagában, bármilyen életformára licenciátust adva értékes, hanem az erényesség vagy annak egy alternatív axiológiai (érték-) rendszerének éltetése miatt. A fentebb felsorolt négy antik erény például sokkal pontosabb eligazítást nyújt az emberi életben, mint akár a károkozás elve, akár bármilyen ismert liberális politikai filozófia, amely egyúttal gyakorlati érvényességre is igényt tart. (A keresztény kardinális erények fonalát itt most nem veszem fel.) Az antik erények alapján meg lehet élni bárki "másságát", önkiteljesítését, eltérő értékrendszerét, miközben ezeket erényesen üzemeltetve szolgálja egy jól elrendezett társadalom igazságos működését is. Ami azt illeti, így nagyobb eséllyel teljesül a másnak való károkozás tilalma is. A kérdést persze nem lehet itt lezárni, a visszatérés a kétezer-ötszáz éves hagyományhoz nem mehet a modern fejleményekre való tekintet nélkül, de az alaptézisem, azt hiszem, világos.
