Amikor nevet választottunk a Polgári Konzervatív Pártnak, úgy véltük, lehet támogatottsága a hazai középosztály és a polgárság körében az államtól legalább mentalitásában független, kapitalizmust hirdető, a nemzeti kompetenciáinkat modernizáló vágyó politikai erőnek. Most már látszik, túlságosan előre szaladtunk ezzel. A hazai középosztály nem tudta megvédeni -- döntően a liberális demokráciában összpontosuló -- intézményeit a Fidesztől, a jórészt magasabb státusú polgárság, a társadalmi "elit", pedig ahelyett, hogy az autonómiáját erősítette volna az állammal szemben, és védte volna a versenyt, a piacot, és a szellemi függetlenségét, elfogadta Orbán halálos ölelését -- részesévé vált a perverz állami redisztribúciónak, nem tiltakozik a demagóg nacionalizmus és az alsóbb rétegeknek a politikai társadalomból való kirekesztése ellen.
Ezek tények, nem vádak. A "jobb" ajánlatot megfontolták, és elfogadták. Se a polgárság, amely a definíciója szerint leginkább az autonómiára való igénnyel és az ennek megfelelő életformára való törekvéssel azonosítható, se a szociológiai státussal megragadható középosztály, amelybe a polgárság alul belenyúlik, nem voltak elég erősek se lélekben, se szellemben, se anyagiakban az állam támogatásnak álcázott frontális támadásának elhárítására, ami nem csoda. Az lett volna csoda a magyar történelem és a rendszerváltás "eredményeinek" ismeretében, ha képesnek bizonyulnak erre.
A Fidesz várhatóan tartani fogja ennek a -- felső három jövedelmi tizedet -- felölelő társadalmi csoportnak a legnagyobb részét az eddig bevált eszközökkel, miközben a középosztály nagyobb része folyamatosan csúszik lefelé. Mégis, ez utóbbiak azok a rétegek, ahol az ellenállásnak, éppen a fokozatos kisemmizésük okán, lehet -- akár jelentős -- tartaléka. A Fidesz célja, hogy ezeket deprivációs pályára állítsa, illetve egyre erősebb függésbe taszítsa az államtól. A magyar nemzetnek pedig az az érdeke, hogy ezek ne csússzanak át végképp a nacionalista demagógia oldalára, ami csakis a társadalmi-jövedelmi helyzetük javításával érhető el.
A jobboldali centrista programnak tehát vissza kell lépnie egyet. A létező polgárság képviseletére való igény helyett a jövőbeni polgárság képviseletét és a középosztály feltöltését kell szolgálnia: a polgári hangsúlyt le kell váltania a modern népi hangsúlyra, értve ezalatt, hogy azokat kell döntően képviselnie -- a létező polgárság távlati érdekeit is szolgálva -- akik be akarnak lépni a középosztályba, illetve polgárrá akarnak válni.
Ezek döntően a mai munkások, alsó- és középszintű vezetők, alkalmazottak, akiknek ugyanúgy érdekük a haza piaci kapitalizmus sikere, mint a KKV-k tulajdonosainak. Ennek a szélesebb értékteremtő rétegnek az érdekei ma élesen szembemennek a Fidesz oligarchikus államának gyakorlatával, de szembe a baloldali hiedelmekkel is, miszerint kapitalizmus-ellenesek lennének. Nem azok, mert tudják, hogy a kenyerük múlik rajta, és nem azok, mert piaci cégekben dolgozva tudják, hogy az nem ördögtől való.
A modern népi konzervativizmus egyszerre szolgálja a dolgozók, a KKV-tulajdonosok és a polgári szellem érdekeit, és ezek számára a méltányos adórendszerrel támogatott piacban találja meg a közös intézményrendszert. Aki ismeri a hazai KKV- szektort, pontosan tudja, hogy a dolgozók és a tulajdonosok között jóval több érdekegyezőség, mint -ellentét van. A kiszámíthatóan működő vállalati rendszer mindenkinek érdeke, aki (az állami basáskodással szemben) autonómiára, önbecsülésre és kiszámítható megélhetésre vágyik. Mindegyik említett rétegnek a kooperatív-versengő piaci körülmények között van a legnagyobb esélye az értékteremtésre és a leghatékonyabb érvényesülésre. A dolgozói, munkás- és alkalmazotti pozícióból ugyanakkor egyszerre lehet perspektívát látni a versenyképességgel együtt erősödő bérnövekedésben és a részvény- és vállalati résztulajdonossá, majd önálló tulajdonossá válásban. Erősíteni kell a magyar gazdaságnak nemcsak a tőkevonzó képességét, de a saját vállalkozói szektorát és vállalkozói mentalitását is, és mindezek hátterében az oktatási rendszerünket és az állami hatékonyságot. Ez mindösszesen áll a legtöbb kései modernizációs sikertörténet hátterében szerte a világon, de az olyan polgári társadalmak válságok utáni újjászületése mögött is, mint a német.
Szüksége van arra az egész országnak, hogy végre más logika szerint szemlélje a társadalmi konfliktusokat és igényeket. A legfontosabb mai konfliktus a fideszes parazita réteg és a társadalmi értékteremtésre képes milliók között állnak fenn, és a polgárság jelenleg még nem tudja eldönteni, hova álljon. A politikumnak is végre ezt a logikát kell követnie. A társadalom (szellemi, fizikai és erkölcsi) java a NER-rel (Fidesz, szocik stb.) szemben. A modernizáció a deprivációval szemben. A reális jövő az irracionális múlttal szemben. Ez a javaslatom.
Javaslom, vessünk véget a szimbolikus politizálásnak. A potens ellenzéknek új narratívát és új politikai logikát kell hoznia, amire az elmondottak alkalmasak. Aztán harminc év múlva újra zászlónkra lehet tűzni a par excellence polgári konzervativizmust. Amikor lesz a nevén nevezhető polgárság.
