A liberalizmus a szabadság politikai ideológiája, a konzervativizmus az emberi kiválóság feltételeinek erősítésére irányuló politikai gyakorlat. Az előbbi ideológia, mert a célból indul ki, holott a célja elvont, sosem realizált eszmény, az utóbbi gyakorlat, mert mindig a létezőből indul ki, és mindig szkeptikus a javulás lehetőségeivel kapcsolatban. A liberalizmus és a szabadság úgy tudott közel kerülni a baloldalhoz (és átalakulni a mai progresszivizmusba), hogy a negatív (valamitől) való szabadsággal ellentétben mintegy száz éve egyre meghatározóbbá vált benne a pozitív szabadság (valamire való jogosultság) motívuma (a szabadságban való -- törvény előtti -- egyenlőség hozzárendelése a társadalomban való cselekvés feltételeinek egyenlőségéig), ami a szabadságnak egyre több tartalmi, túlnyomórészt állami segédlettel érvényesítendő jegyet kölcsönzött szociális jogoktól generációs és gender jogokon át az ember tulajdonképpeni teljes denaturalizálásáig, illetve a szabadságnak a jogok katalógusává történő tárgyiasításáig (vö. a progresszivizmus egyenlősít és nivellál). Nem véletlen, hogy a liberalizmus politikai stratégiájához elengedhetetlenül hozzátartozik a vágyott eszményi jövő érdekében elkövetett (kvalifikált, állami, kollektivista) erőszak, ami miatt nem teljesen indokolatlan az összehasonlítása a baloldali radikális politikai rendszerekkel, és én a magam részéről mindig csodálkozom ahhoz, hogy ezt a művelői nem értik.

A konzervativizmus politikai stratégiája az emberi kiválóság feltételeinek erősítésére irányul. A liberalizmussal való legfontosabb érintkezési pontja az autonómia kérdése. Míg azonban a (baloldali) liberalizmus az autonómiát a szabadság és a jogosultságok kollektív-konstruktivista feltételrendszerébe, addig a konzervativizmus egyéni-erkölcsi feltételrendszerbe helyezi -- másképp szólva a b. liberalizmus elosztási és átalakítási, a konzervativizmus tágabban vett értékteremtési és önfejlesztési kérdést csinál belőle. Az egyik az autonómiát a kollektívum és az újraelosztás égisze, a másik az individualitás és az adózás relatív szűkítésének égisze alatt gondolja el. Az egyiknek a kollektívum, a másiknak az egyén a végső erőforrása. Az egyiknek a jogosultság, a másiknak a felelősség a kulcsszava. Így lehet az egyik a nagyobb, a másik a minél kisebb állam híve -- de ez utóbbi csak annyira kicsié (szemben a libertariánus állásponttal), amely még optimálisan tudja biztosítani mindenki hozzáférését a kiválóság alapjaihoz (oktatáshoz, műveltséghez, egészségügyhöz, nyilvánossághoz, demokráciához, versenyképességhez, de ugyanígy szerepet játszanak itt a család, a kisebb közösségek és hagyományaik is).

A konzervativizmus nem tud eltekinteni a politikai stratégiájában egy közösség, nemzet jelenétől (konkrétan itt a magyar nemzet polgárosulatlanságától, lemaradottságától, szétesettségétől, alacsony bizalmi légkörétől stb.). Ezért a konzervativizmus nem nyithat olyan elvárásokkal, hogy szabad piacot és versenyképes társadalmat kell létrehozni (az olyan fokú vakság és kollektivista politikai erőszak volna, amelynek az eredményei ráadásul teljesen bizonytalanok is), ha nem tudja megtalálni -- régi műszóval -- azokat az emberi és közösségi emeltyűket, amelyek révén a társadalom képes organikusan eljutni eddig az állapotig. Tehát a konzervativizmus nem lehet programmatikus itt sem, hanem fontolva haladva, elültetve az emberi kiválósághoz tartozó siker érzését, a piacot és az államot eszközként használva az emberi értékek fejlesztésében, tudja csak érvényesíteni a saját gyakorlatát.

A politikai stratégiánk -- összhangban a humánum köré szerveződő politikai értékeinkkel -- tehát reális, nem forradalmi, ugyanakkor a hosszútávú társadalmi versenyképesség (egyszersmind boldogság) legalkalmasabb megközelítése. A politikai stratégia része persze, hogy hogyan lehet mindezt ma is érthető jelszavakba önteni és rövid távon is értékelhető sikereken keresztül működtetni. De a keret kétszáz éves, nem változik. Más sem igazolja jobban, mint az alternatívái által folyamatosan okozott kudarcok és szenvedések ezen a tájon -- a leginkább pedig II. világháború utáni német freiburgi iskoláéhoz hasonló lehet a hatása, amelynek egészen konkrétan a német gazdasági újjáépítés gondolati bázisát köszönhetjük.