A politikai vezetés és a hatalom elvei az emberi természetre épülnek, és akik nem hiszik, hogy van "emberi természet" (vagy ha hiszik is, de a közjó érdekében éppen korlátozni akarják az érvényesülését), azok folyamatos hátrányban lesznek azokhoz képest, akik szerint van. A természetre (avagy a mély, eredeti késztetésekre) épülő politikai realizmus győzelme az idealizmus felett máshol sem látszik jobban mint Orbán politikai sikereiben -- az ellenfeleinek rovására. Természet kontra civilizáció, biológia kontra filozófia, valóság kontra eszmék harcából egy polgárosulatlan társadalomban annál könnyebben kerülnek ki győztesen az előbbiek.

Oszd meg és uralkodj! Kenyeret és cirkuszt! A haza mindenek előtt! Ostor és mézesmadzag. Ne bízz senkiben! Biztonság a szabadság előtt. Erős kéz. Megtévesztés. A kezdeményezés megőrzése. A cél szentesíti az eszközt. A vezető egyetlen célja a háború. Az ember alapvetően rossz. Egyedül a siker számít. Előzd meg a bajt! Az idegen bajt hoz. Ha valamit sokszor elmondasz, valósággá válik.

Sorolhatnám még azokat a részint szállóigévé nemesült, részint amorális erkölcsfilozófiákban lecsapódó évezredes politikai tapasztalatokat, amelyek fel vannak írva a vezetés Nagy Könyvében -- ha nem is a Közjóéban. A lényeg, hogy ezek mind működnek. A kiegyensúlyozott demokráciához szükséges szoktatással és civilizálódással szemben ezek azonnal felismerhető motívumok önmagunkban -- sőt, ha egy vezetőben is észrevesszük őket, annál jobb, mivel mindenki számára érthetőek, majdhogynem otthonosak, kellőképp egyszerűek, nem lengi körbe őket a zavaró absztrakció és életszerűtlenség, mint a "természetellenes" liberális, jogállami elveket. 

Különösen jól működnek ezek az elvek annak ismeretében, hogy nemcsak a polgárosulás nem ment végbe Magyarországon, amely önálló erőre ébreszthette volna a társadalom nagyobb részét, hanem -- szemben a hiedelmekkel -- a politikai nemzetté válás sem. Így viszonylag egyszerű az etnikai és nyelvi értelemben létező, politikailag máig össze nem állt, (hamis) jelszavakban élő nemzetet az állam alá rendelni. Polgárosulás és nemzetté válás (a Reformkor programja) egyetlen közös, máig befejezetlen projekt. Ennek folyománya, hogy nincs késztetésünk a premodern politika meghaladására, ezért hat ránk természetesként a politikai realizmus és a modernség-ellenesség, ezért van keletje a vezérnek a vezetővel, és főleg a hatalommegosztás intézményrendszerével szemben, és ezért hallatlanul önsorsrontó a politikai kultúránk.

A magyar modernséget százötven éve nem sikerül vonzó vízióvá emelni, ami mélységes politikai kétbalkezességre utal. Hogy ezt baloldali erőktől várjuk, az meg a máig ható marxizmus fénytörése, amely nemcsak az osztályharcot, hanem az elmaradt modernizációt is hagyományosan polgárellenesen és a proletár sérelmi politika terminusaiban gondolja el, úgy is, mint egyenlősítés, antikapitalizmus és tulajdonellenesség, állami programok, szükséglet-morál, belvárosi humanizmus -- ami maradt Sztálin és Bad Godesberg után. A progresszív "baloldalnak" ehelyett meg kell tanulnia visszakövetelnie a polgárságot. Meg kell tanulnia polgári pártra szavaznia, amelynek uralomra jutása nélkül a polgárosulás és a politikai nemzetté válás továbbra is -- szociológiai, gazdasági és intellektuális értelemben is -- elvarratlan marad. A progresszív "baloldalnak" meg kell tanulnia végre liberálissá válni, ami sosem volt, és levetnie végre Ady, Károlyi, Jászi, Csécsy, Bibó, Göncz Árpád rosszul szabott köntösét, amely talán nagy jellemeket, de -- a köntös rossz méretezéséből is kiviláglóan -- hozzá nem értő politikai gondolkodókat és naiv politikusokat takart. Hagynia kellene a szocdemeket (nincsenek) és kommunistákat (a tényleges baloldali rendszerellenzéket) elmenni balra, vissza kellene fordulnia végre a polgárellenes progresszió százéves zsákutcájában, és végre polgárrá válni, jóllehet (pace TGM) Európa nem kedvez jobban ennek se, mint az osztályharcnak.