A korrupció az alapjelentése szerint erkölcsi züllést, romlást jelent. Nem kell vagyonosnak vagy hatalmasnak lenni ahhoz, hogy az ember korrupttá tudjon válni ebben az értelemben -- elég érdektelenné vagy kiábrándulttá válnia a közösség ügyeivel szemben, vagy ha öntudatosabb, magáévá tenni egy egoista erkölcsi magaslatot, és ott megbújni, vagy onnan támadni a közösség túlélését/fejlődését feltételező etikát. A korrupció mindenképpen a közösség (a közösségi szabályrendszer) minőségének, más néven a közjónak a romlására utal, egyedül egy ember csak ahhoz képest lehet korrupt.
De a leglátványosabb korrupció természetesen hatalom birtokában vagy hatalmi (erőforrás-) központok körül valósul meg. A hatalmasok külön bejáratú erkölcse már kétezer-ötszáz éve probléma a nyugati civilizációban (a többiben is talán, de azokban semmilyen jártasságom sincs): egy hosszú, provokatív etikai tradíció vallja, hogy az erkölcs a gyávák, a gyengék és a tehetségtelenek fegyvere a haszonelvű világban. A nyugati civilizációban azonban ez a tradíció marginális maradt, és elértük, hogy a korruptakat legalább nem tartja erkölcsösnek a közvélemény. Magyarországon azonban nem okvetlenül tartja erkölcstelennek sem. A politikai lojalitások ereje olyan hatalmas a közvélemény formálásában, hogy a hatalmasok kivívhatták, van fontosabb mérce is a tevékenységük megítélésében, mint a közjó és az erkölcs (nem egyszerűen beazonosítható, de intuitíve létező) szabályai. A magyar társadalom elég ijesztő mértékig érdektelenné vált az erkölcs iránt, nem őrzi a szabályait, nem őrzi az érvényesülését. Felülírják ezeket a törzsi érzelmek, a politikai lojalitások, a magánérdekek. A társadalom korruptsága az önmaga jogán.
A korrupció szűkebb, anyagi előnyszerzésre vonatkozó mozzanata csak következménye a társadalmi méretű erkölcsi romlásnak (vagy legalábbis folyamatosan erősítik egymást). Amikor az emberek lemondanak a tágabb közösségükről és a közjóról, és a személyes (családi) boldogulásukat mindenek fölé helyezik, illetve a szem előtt lévő, nagy hatalommal bíró, példaadó pénzemberek és politikusok látványosan az élén járnak ennek, netán ezt erkölcsileg alá is támasztják maguknak, illetve ez a mentalitás uralkodóvá, rendszerszerűvé válik, akkor szorosan véve nem beszélhetünk már társadalomról, pláne nemzetről, beáll -- nem az anarchia, hiszen hatalmi központok ezen az alapon is létrejönnek (sőt!), hanem -- az elnyomás és a rendőrállam, amelyben a szabályokat nem az erkölcsi és közösségi legitimációjuk tartja fenn, hanem a hatalmi központ(ok) ereje. A társadalom szétesése mindig a hatalmasok érdeke. Akkor a tömeg is csak érzelmi egységként tud ellent tartani, az erkölcsi tartalékai kimerülnek, de ennek az érzelmi egységnek a létrejöttét -- érthetően -- nagyon hatékonyan akadályozzák.
Nem állítom, hogy itt tartanánk, de a korrupció miatt a társadalmunk mindenképpen veszített az erejéből, a hatalom és a szabályok a legitimitásukból, és megnőtt a puszta erő szerepe a társadalom irányításában. A szociológusok erre az anómia (tágabban vett törvénytelenség, rendetlenség) szót használják, de Magyarországra már évtizedek óta vonatkoztatják ezt. Az utóbbi évtizedben csak -- gyorsulva -- elmélyültek a dolgok. Kérdés, hogy amikor az igazságtalanság érzete és a hatalmasok társadalom feletti kontrollja a Nyugaton is nő, ezzel elesik a korábbi fegyelmező példa, mi állíthatja meg a társadalmi degenerációt idehaza.
