Megilletődötten veszem tudomásul a Juncker-botrány kapcsán, hogy a közvélemény rádöbbent arra, Luxemburg adóparadicsom, és a gazdagsága jórészt a más országokban befizetendő társasági adók becsatornázásából ("optimalizálásából") származik. "Szimpatikus" ország? Nem. Eközben Orbán Viktor egy svájci lap szerint feltűnő érdeklődést mutat egy helyi, Zug kantonban bejegyzett offshore cég iránt (amely lehetőséget ez a másik kevéssé "szimpatikus" ország a saját adórendszerükkel "elégedetlen" entitások számára nyújtja, és most ne firtassuk, hogy egy ilyen entitás lehet akár a mi nemzeti elkötelezettségű, ékes szájú miniszterelnökünk is). A New York Times -- ugyane miniszterelnök putyinista kísérlete mellett -- arról ír, hogy az amerikai politikai rendszer alig vegetál már, "lerobbant" (a közvélemény kutatások szerint a Kongresszus kevésbé népszerű, mint a csótányok). Felvetődik már e néhány példa alapján is, vajon mondhatjuk-e, hogy a szabadság és a közjó biztonságban lenne a fejlett világban? Nem. És folyik erről valamilyen átfogó vita ebben a világban? Nem. Miért nem? Mert nem.
Amikor a közpénzek (vagy az igazságosság egy jól körülírható felfogása szerint közpénznek szánható bevételek) irdatlan része kiesik az európai gazdaságból és jóléti rendszerből, vajon hol az ördögben lehetne megfogni ennek a problémának a szarvát úgy, hogy abból valamilyen haszon is származzon, de közben senkit nem érdekel az egész, illetve mindenféle álviták folynak Európáról a Le Monde Diplomatique-től a FAZ-on át a Népszabadságig? Elvégre nem egy olyan mocsár az egész, amelyben százmilliók fuldoklanak csak ezen a kontinensen, miközben maga a kontinens esik vissza a világban?
Meddig tartható fenn az állami és korporatív elit (éppen az államok és a korporációk kiterjedt volta által lehetővé tett) élősködése az európai társadalmakon? És mi lesz a jele annak, ha már nem tartható fenn? Várom őket.
