A világ vállalatainak 99,99%-a adott esetben nagyon régóta beépült üzemi veszteséget tol maga előtt, és minél nagyobbak (és itt messze nem csak Fortune-listásokra gondolni, de bármelyik kisebb, néhány százmillió dollár forgalmú multira is), annál inkább úgy működnek, mint egy szocialista állam. Bürokratikusak, hierarchizáltak, meglehetősen inproduktívan menedzselik őket, szóval mélységesen pazarlóak. Pazarlóak a munkaerőgazdálkodásban is. Ha akarnék mondani egy számot, az átlagos munkaerő-felesleg a kapukon belül (a bújtatott munkanélküliség) legalább 20%-os a világban. Ami azt jelenti, hogy a vezetői lustaság és a szervezeti inkompetencia (kisebb vállalatok esetében a humanitás is) több százmillió embernek ad munkát szerte szana. Az az igazság, hogy a kapitalizmus egy bizonyos szintem megreked, ahonnan nem képes továbblépni üzemi hatékonyságban (technológiai és költséghatékonyságban persze igen), és immár ez a munkahelyek megőrzésének záloga, legalábbis a fejlett világban.

A versenynek megvan a határa, és egy bizonyos vállalatméreten túl (és bizonyos méretű menedzsment fizetéseken túl) már azonos súlycsoportban kartellezésbe, különböző súlycsoportban ragadozásba megy át -- a fejlett kapitalizmus (helyesebb azonban ezt az emberi készségekre visszavezetni) leginkább szerezni szeret (könnyebb és gyorsabb, mint alkotni). Világos, hogy sokkal könnyebb tőkeexport révén alacsony fejlettségű régiókban alacsony üzemi hatékonyság mellett kitermelni a kényelmes nyereséget, mint fejlett régiókban küzdeni az egy százalékokért. (És könnyebb így odahaza még elnézőbbnek lenni a belső hatékonyságvesztéssel szemben, megtakarítva a nagyobb szakszervezeti, utcai és politikai haddelhadot.) Az expanzió mindig könnyebb, mint az intenzív fejlődés, és az utóbbin belül a technológiai fejlődés mindig könnyebb, mint a szervezeti kompetenciák javítása.

A lehetőségeknél alacsonyabb szervezeti hatékonyságot mindent összevetve a vállalatok nagysága, likviditása és ebből következő felvásárló (M&A) ereje kompenzálja (ugyanaz, mint az olyan ragadozó államokét, mint a magyar, amelyik szintén "törvényes úton" szerzi meg a kiszemelt áldozatait vagy -- ha jó kedvében van -- csak a nyereségét), idővel azonban a legtöbb ilyen vállalatnak -- pontosan a hatalmi beállítottsága miatt -- leáldozik, a dolgozói utcára, aztán egy másik céghez kerülnek. Így lesz a magyar állammal és az azt működtető menedzsment csoporttal is, és azért fog hamarabb bekövetkezni ez, mint gondolnák, mert az állam belső hatékonyságvesztése lényegesebb nagyobb Magyarországon, mint másutt vagy mint a korporációk esetében. Az állammal konkuráló erőcsoportok (EU, szomszéd országok, hazai piaci szervezetek, szakszervezetek, politikai ellenzék) nyomása alatt előbb-utóbb kiderül, hogy a közmunka valójában kapukon belüli munkanélküliség, az államszervezet ultra alacsony hatékonyságú és korrupt, és a saját fenntartásához a környezetétől szívja el az erőforrásokat. Makrogazdasági szinten (a piacgazdaságot és az államot is ideértve) a kapukon belüli munkanélküliség (produktivitásvesztés) idehaza inkább meghaladja, mint alulmúlja az 50%-ot, ami rögtön megfelezi a magyar gazdaság valódi értékteremtő szereplőinek számát, ami azért elég ijesztő. Az embereket azonban valahogy emberhez méltó élethez kell juttatni, amit -- láttuk -- nem tud megtenni se az állam, se a korporatív világ.

Az NFP (not-for-profit, más néven menedzsment-) cégek nem ostobaságok, mert nagyjából középúton lehetnek a tulajdonosi és az állami szektor között annyiban, hogy az előbbivel közel azonos vagy teljesen megegyező hatékonysági görbén tudnak eljutni versenyképes szervezeti kompetenciákig, az államot pedig lényegesen felülmúlóan, viszont kilövik a vállalati nyereségkiáramlást a tulajdonosi oldalon, és mérséklően hatnak a felső vezetői arroganciára is. Csak a kapitalizációjukban maradnak el lényegesen. A (globális) konzervatív kapitalizmust én dominánsan középcégekkel (1 milliárd dollárig) és NFP (hangsúlyozom, piaci!) vállalatokkal képzelem, és az utóbbiak közösségi tulajdonban lehetnének leginkább. Ha valamiért az államok belenyúlnak a gazdaságba, akkor annak abból a célból kellene lennie, hogy ezt a szektort -- a versennyel együtt -- megerősítse. Persze ez (is) illúzió, de efelé kell törekedni. Mindezt természetesen a korporációk és az állam gazdasági szerepének radikális csökkentése mellett. Ez a technológiai fejlődés által tovább szorított munkaerőpiac egyensúlyban tartásának és emberségünk megőrzésének legjobb útja. Jobbnak tartom, mint az EPK-t (egyenjogú, feltétel nélküli alapjövedelmet), amely abszolút piacellenes, és az NFP-vel szemben visszaveti az innovációt, az oktatási és önképzési sztenderdeket, és nem utolsó sorban -- szemben azzal, aminek kiötlői szánják -- a közerkölcsöt.