Ha van kályha a konzervatív gondolkodásban, ahova mindig visszatérünk, az a hagyomány (és mindaz, ami köré szerveződik: a konkrétumok, az emberek, a természetesen adódó értékek, a hitek és a kultuszok). Sokat írtam már ezen a blogon arról, hogy azért tartom fontosnak a társadalmi méretű párbeszédet -- szemben a kiépülőben lévő társadalmi méretű hatalommal --, mert amit magyar hagyománynak nevezhetnénk, az egy ideje roppant problematikus. Hogy konkrétabb legyek, Auschwitz után nem lehet a magyar hagyományról felhőtlen optimizmussal szólni (finoman fogalmazva). Az egyetlen esély a hagyomány rekonstrukciójára a párbeszédtől remélhető megnyugvás önmagunkkal kapcsolatban. A hagyomány sebeit a saját elvei alapján lehetne behegeszteni, hogy ti. ezek is mi vagyunk, és tudjuk, hogy mik vagyunk.
A mai kormányzat az értelmiségi szövetségeseivel (akik ma a Ludovikán nem találják problematikusnak azt a Russell Kirk-öt és Molnár Tamást ünnepelni, akik az állami voluntarizmus legnagyobb konzervatív ellenfelei voltak az etatizmustól megfertőzött 20. században) úgy döntött, hogy a nemzet spirituszban megőrzött jobboldali hagyományát ránk kényszeríti, a konzervativizmustól végtelenül idegen konstruktivizmus (a radikális társadalmi átalakítás) és a hagyománnyal való visszaélés útját választja. Az ő oktrojált hagyománya az államelvű etnicizmus minden negatívumtól és kritikától megtisztított (gleichschaltolt) light-hungarista mítosza.
A hagyomány ezzel szemben sosem törekszik tökéletességre vagy ennek ábrázolására, sőt az igazsággal sem foglalkozik: a hagyomány tény, amelyet megélünk, és azért szeretjük, mert van, és mert a mienk, és mert a mi gyakorlatunk és életünk tükröződik benne. Nem azért, mert valamilyen absztrakt igazságot hordoz, vagy mert felsőbbrendű, vagy mert az erő látszatát kelti, vagy mert úgy tükröződünk benne, mint a valóságban soha. A konzervatív ilyesmivel nem foglalkozik, mert nem igazol semmit senkinek. Az igazolás kényszerét mindig a kisebbrendűség érzése táplálja. A magyar kormányzó jobboldal gondolkodásmódja a deklasszálódott dzsentri és a felkapaszkodott plebejusság ressentiment (irigy neheztelés, kisebbrendűségből táplálkozó bosszú) köré szerveződött kispolgári üledék filozófiája.
Éppen emiatt a mai helyzetben a hagyomány újramegtalálásának és rekonstrukciójának egyetlen legfontosabb feltétele a szabadság meg- és visszaszerzése a társadalom, a közösségeink, és az autonóm polgárok számára. Ma nincs fontosabb feladata a konzervatívnak, mint a szabadságért harcba szállni. Személyesen nem gondolom, hogy a ránk kényszerített államias, keresztényellenes nacionalizmusnak bármi köze lenne a konzervativizmushoz, még ha a törzsi indulatok szabadjára eresztése meg is könnyíti a műveletlenek és kisemmizettek számára a bosszú megélését és a győztes nemzet fikciójával való azonosulást. A nacionalizmus mindig is modernizáló, nivelláló, konzervatívellenes ideológia volt, amely egyedül a populista uralkodó elitek érdekeit és a társadalmak hagyományoktól eltérő megszervezését szolgálta, és ma különösen semmi más, mint a világ életében radikális (és hiú radikális) Orbán Viktor aktuális fegyvere a hatalma biztosításában.
