Az illiberális demokrácia hagymázas ideológiája nemcsak szabadságellenes, autokratikus nemzeti közeget hoz létre, de teljesen motiválatlan is: nem oldja meg mindazokat a stratégiai versenyképességi problémákat, amelyek elvileg indokolják a liberális demokrácia intézményrendszerének elvetését. Az illiberális demokrácia valójában nem több mint egy szűk réteg hatalmának bebetonozását és ellenőrizetlen, közjóellenes tombolását legitimáló konyhaelmélet.

Ugyanakkor a liberális demokrácia és az általa működtetett oligarchikus kapitalizmus (LIDOK) tényleg nem felel meg már a szabad piac -- tehát saját maga "vékony" -- elveinek sem. Az oligopol környezet politikai és gazdasági vetülete egyaránt csorbítja a szabadságot, miközben az esélyegyenlőség ellen is dolgozik, akár a globális piacon a nemzetek, akár a nemzeti piacokon az emberek között. Az előbbi -- a szabadságkorlátozás -- azért, mert az LIDOK nem felel meg az állami intézményrendszer legitimációjával és a személyes szabadságok egyenlő védelmével szemben támasztható követelményeknek, az utóbbi -- az esélyegyenlőtlenség piaci értelmében --, mert szuboptimálisan osztja el a forrásokat és az árukat: az egyik helyen pazarlás, a másikon szűkösség alakul ki (emberi erőforrásban is), illetve ahelyett, hogy csillapodnának, a kisebb-nagyobb válságokban tovább erősödnek az oligopol tendenciák, ami nem teszi lehetővé az eladók és a vevők közötti optimális interakciót. Ezen túlmenően az LIDOK a piaci elveken túlmutató "vastag" igazságosság semelyik normarendszerét nem támogatja, ami szintén elgondolkodtató.

Bár a LIDOK korrekciója a saját normái alapján is szükségesnek tűnik, az illiberális demokrácia -- láttuk -- nem indokolható és nem alkalmas eszköz erre. Konzervatív szempontból a korrekció a piacok egyensúlyának fokozottabb biztosítására irányulna, amelynek alapja a pénzpiacok sokkal erősebb kontrollja. Ebben két megfontolás érhető tetten. Egyfelől a pénz nem csak áru, hanem forrás, és ennek megfelelően két különböző dolog az árun elérhető haszon (marzs) és a forrás kihelyezéséből remélhető megtérülés (ROI). A kettő közötti különbséget maximalizálni kell, azaz globális szabályozással csökkenteni kell a pénzpiacok és a reálgazdaság divergenciáját, röviden a világban forgó spekulációs tőke tömegét, és ezzel párhuzamosan szigorítani kell a bankok tőkemegfelelését. Másfelől engedélyezni kell, hogy nagyon szigorú (100%-os) hitel-betét arány és 0% refinanszírozás mellett bárki alapítson rövidlejáratú hitelek nyújtására akár egyszemélyes bankot, azaz meg kell törni a banktőke és a banki tevékenység oligarchizálódását. Ez utóbbi intézkedés orvosolná az elsővel kieső hitelállomány jelentette relatív hitelszűkét, és sokkal jobb, megbízhatóbb forráseloszlást eredményezne a világban a rossz hitelek koncentrált felhalmozódásának veszélye nélkül.

A konzervatív demokrácia intézményrendszeréhez tartozik még -- immár politika oldalon -- a nagyon erős devolúció (hatalmi dekoncentráció), teljesen nyitott államkincstári számlák (max. egy-két nemzetbiztonsági stb. fejezetet és sort leszámítva), a központi költségvetés megfelezése (a közpénzek egész bevételezési oldalának regionális és önkormányzati szintre való telepítése mellett, kill NAV please), egykulcsos adó, rendkívül erős oktatási és szociális integrációs program stb.

Az emberiség minden bizonnyal átmeneti fázis az evolúcióban a következő, a kibernetikai egységek felé vezető úton, de addig is kötelességünk a fajunk életének megnyújtása, márpedig ez nem mehet a szabadságunkat felemésztő kollektívumok és illiberális demokráciák útján. Ehhez a szabadság legjobb intézményrendszerét kell létrehozni, amelyben a legnagyobb az esélye a környezetével termékeny és értékes viszonyban lévő humánus létnek. Ennek az alapja nem a növekedés és az ún. progresszió mantrája, hanem az önreflexió és a közösségi intelligenciák hálózata. A konzervatív demokrácia (ebben a sematikusnak sem nevezhető bemutatásban) ennek a legtágabb keretrendszere. Írok még róla a jövőben is.