Ma megint elmentek össze-vissza ezren tüntetni -- pedig a liberális demokrácia egyik legfontosabb jogintézményének, a sajtószabadságnak a védelméről volt szó. Budapestet, a polgári, liberális Magyarország utolsó helyőrségét nem érdekli a szabadság ügye, és amennyiben egy picit érdekli, leginkább radikális, balos fiatalokra bízza.

Lehet ezt így meg úgy magyarázni, de megmagyarázni aligha. A maroknyi tüntető felett ott magasodott már az egykori szabadelvű, utóbb a Nemzeti Munkapártot megalapító Tisza István újratelepített emlékműve -- az ember persze nem tud nem Orbán karrierjére gondolni vele kapcsolatban (bár, gondolom, a tömegbe lövetést, a háborút, és merényleteket Orbán akkor is meg akarná takarítani magának, ha a jogszűkítés politikáját már nem). Az erőszakos, céltudatos, "úrnak, magyarnak egyként rongy" Tisza vezette ki a Magyar Királyságot a liberalizmus intézményrendszeréből, a polgárosodás és a mérsékelt szociális reformok érájából a nyilvánvaló hanyatlásba, ráadásul -- nem megvetendő szimbolikus jelentőséggel -- az ún. őszirózsás forradalom napján lőtték le. De ő volt az is, aki az 1918-as lemondási beszédében az ártatlan Monarchia elleni összefogással és tervszerű háborúpártisággal vádolt meg gyakorlatilag mindenkit, aki eszébe jutott -- nem véletlen, hogy a Horthy-rendszernek is kedvelt figurájává vált (ekkor kapott megbízást Zala György a most rekonstruált szoborcsoport elkészítésére), ahogy nem véletlen az sem, hogy az ellenségképre építő, versenyképtelen, nacionalista, antiliberális fideszes mitológiában is megtalálta mára a helyét. 

Tisza emlékművének helyreállítását akár annak beismeréseként is felfoghatnánk a mai establishment részéről, hogy nincs kiút velük a napos oldalra: Tisza rendkívül kudarcos második miniszterelnöksége a hanyatló, mély konfliktusoktól szabdalt országban utóbb Trianon egyik közvetlen okának bizonyult, míg az eredeti szobrot felavató, a húszas évek végéig hivatalosan "fajvédő", a miniszterelnöksége alatt nemzeti munkaprogramot hirdető, modernizáló autokrata, Mussolini-hívő, a kormányzatot a saját híveivel feltöltő Gömbös a második világháborúba való belépésünket kiváltó német szövetség élharcosa volt: életműveik mindent összevetve a kudarcos válságkormányzás és az öngyilkos "nemzeti" elkötelezettség szomorú példái, beemelésük a nemzeti Pantheónba igazi rossz ómen az Orbán-kormány -- és reméljük, nem az egész ország -- várható sorsát illetően. Rejtélyes és aggasztó, ahogy a már elbukott társadalomszervezési kísérleteket meglehetős szolgaisággal másolja ez az ostoba, felelőtlen kormányzat.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbánt rabul ejtette egy bukott eszme, a grandeurrel kevert nemzeti öncélúság, amelyet délibábként üldöz, de sose fog elérni, amely súlyosan korlátozza a realitásérzékét és a politikai képességeinek a köz érdekében való alkalmazhatóságát. A jobboldal megint lejáratja a nemzetet a nép előtt, táptalajt adva az olyan kétségbeesett gondolatoknak, mint az Európai Egyesült Államok, és felemelve olyan pártokat, mint a Gyurcsányé.

Teljesen mindegy immár. A demokratikus felhatalmazása megvan, az ellenzéki gondolat maga, de főleg az ellenzéki gondolat mozgósító ereje láthatatlan bármivel szemben, amit Orbán épít. Jobboldalon többnyire hazugságokból, de konzekvens világkép épül, amivel szemben se konzervatív liberális, se progresszív-modernista, se szocialista oldalon nincsen ellenszer vagy ellenajánlat. Az előbbi diadalmenetének csak a realitás szabhat gátat.

A tévesen Lázárt kipécéző Kettős Mérce további tüntetések megszervezését helyezte kilátásba. Helyes. Mindig lesz mi ellen tüntetni. De mikor lesz tüntetés egy jól összeszedett, hiteles, alternatív világkép mellett, ráadásul úgy, hogy azon legalább öt jegyű számban megjelenjenek a szabadságukat és a hazájukat féltő polgárok?

Tisztában kell lennünk a helyzetünk végtelenül kiábrándító voltával.