A magyar társadalomban az elmaradt polgárosulás beteges vonzódást tartósított az állam és a nemzet iránt. Annak ellenére, hogy a politikai osztály tíz, valójában azonban már legalább száz éve bizonyíthatóan zsákutcából zsákutcába kergeti az országot, a társadalom mindig ennek a politika osztálynak -- és legfőképp a politikai osztály etatista és nacionalista habitusának -- a megerősítésével válaszol. Ez az elképesztő, öngyilkos társadalmi stratégia magyarázatra szorul, amely egy ilyen poszt adta terjedelemben nyilvánvalóan nem tehető meg. Se a magyarázatot nem tudjuk nyújtani, se -- noha igazából erre volna szükség -- annak a módszertanát, hogy miként lehet ebből a helyzetből kivágni magunkat.

Az előbbi társadalomtudományos, az utóbbi politikai feladat volna. Az utóbbi tekintetében sokkal rosszabbul állunk. Már Széchenyi felismerte, hogy a magyar közjogi helyzet (tkp. a politikai rezsimünk) nem optimalizálható anélkül, hogy a vagyonosodás és a polgári mentalitás kialakulása meg ne történne előtte. Ez előtt a több évszázados ügy előtt azonban ma legalább két gát meredezik: az egyik maga a politikai osztály (a politikai rezsim haszonélvezője), amelynek nem érdeke az államot kiengedni a kezéből és a társadalmat felszabadítani, a másik a polgári fejlődés hiányzó nemzetközi kontextusa, ti., hogy a Magyarországnak kijelölt vagy Magyarország által a világgazdaságban betölteni képes hely nem kedvez az átfogó polgárosodás és a társadalmi integráció programjának, paradox módon az ország túl szegény ahhoz, hogy belátható időn belül érzékelhetően előre lépjen a polgárosodásban. Hiányoznak és tartósan hiányozni fognak a társadalmi kompetenciáink és erőforrásaink a versenyképességünk növeléséhez, ami egy borzasztó csapdahelyzet.

A versenyképességünk alapjainak és a polgári fejlődés hiányzó felhajtó erejének legalább részleges pótlására csakis az élősködő politikai rezsim visszaszorításával lenne remény. De a rezsim -- és itt nem csak a szélsőségesen társadalomellenes NER-re, hanem a legtöbb választható politikai stratégiára is gondolok -- láthatóan nem érdekelt ilyesmiben. Ma tehát valójában az állam és az államnemzeti ideológia a legnagyobb ellenségei a társadalom regenerálódásának, a közösségi hálózatok kialakulásának, a közbizalom erősödésének. Leszámítva az ellenérdekeltségüket, a rezsim haszonélvezői talán nem is értik, hogy egy versenyképes társadalom a korunkban pontosan a merev állami logika és az etnicista intolerancián és korszerűtlen világképen alapuló nemzeti megoldások ellenében vihető csak sikerre. Ma az állam és a totalitárius nemzeti gondolat a hosszú távú szegénység garanciái.

Félő, hogy az a társadalom, amelyik az etnikumának (vélt szubsztanciájának) túlélését már túl sok ideje a saját tagjai túlélése elébe helyezi, az identitását egyoldalúan a kollektívumból eredezteti, és a biztonságát önmaga helyett az államától várja, nem fog erre rádöbbenni, mielőtt az évszázadok óta tartó hanyatlása újabb fordulatot vesz, és tartósan Európa legszegényebb népei közé csúszik le.