Az állam: elsajátít, újraoszt, közben pazarol és korrumpálódik. Kb. ez az államtan lényege egy polgári társadalomban, és ezt az államtant már az általános iskola 5. osztályától oktatni kellene. Összefoglalom alább a leckét a hasonkorú fiamra gondolva. (A polgári ismeretek ilyenforma oktatása elejét veszi annak, hogy az államra mint valami misztikus, emelkedett logika szerint működő, személytelen, de közben nagyon is frusztráló mechanizmusra tekintsünk, és megalapozza kora gyerekkortól a szolgáló állam kultúráját -- ezeket a polgári ismereteket tanítani egy felelős társadalom alapvető érdeke, enyhén szólva összemérhető fontosságban az általános iskolai biológia meg fizika oktatással. De természetesen a nyomát sem látjuk ennek Magyarországon, ahol a kora ifjúságuktól államelvűségre, függésre és hallatlan hozzáértéssel közben még egoizmusra is neveljük az állampolgárokat.)

Az állam polgári szemlélete az autonóm polgár érdekeiből és értékrendjéből indul ki. Nem az állam érdekeiből és a politikai osztály érdekeiből és értékrendjéből. Ha az államot a saját logikája alapján akarjuk megérteni, igazolni és ellenőrizni, a megértés automatikus igazolást von maga után, és az ellenőrzés gyors halálában végződik. Ennek a tombolását van szerencsénk éppen végigkövetni.

Minden hatalom a népé. Bizony. A nép azonban felfogad több ügynököt, brókert stb, hogy a nép kebelén jelentkező vitás kérdésekben döntsenek. Az ügynökök stb. iránt bizalmat táplál, különben miért fogadná el a döntéseit -- az első pont, amely az ügynöki legitimáció alapfeltétele. Aztán minél közelebb érzi magához, minél jobban érthető és átlátható számára az ügynök tevékenysége, annál kevesebb formális ellenőrzésre van szüksége felette a bizalom fennmaradásához. Minél távolabbi, kevésbé érthető stb. a munkája, annál több. Az ügynökök közül néhányan közösségi, néhányan regionális, néhányan országos problémákat oldanak meg, az utóbbiak között vannak az állam és az országos hatáskörű szervek (amely utóbbiaknak egyébként nem kellene okvetlenül a központi államszervezet részeinek lenni) - mivel ezek elég távoliak már a polgártól, a közvetlen bizalomhoz nincs alap, elengedhetetlen a transzparenciájuk és a hatékony ellenőrzésük.

Minél inkább biztosított az ügynök szolgáló volta, annál nagyobb a legitimitása, és megfordítva, annál kevésbé van  szüksége a döntései kikényszerítésére. A kényszer alapvetően a kölcsönös bizalom hiányát, a rossz döntéseket, és az egész itt előadott logika megfeneklését tükrözi -- és csak kisebb részben van szükség rá objektíven, de van, amennyiben számos potyautassal, renegáttal, immoralitással stb. kell szembenéznie a rendszernek. Ennyiben természetesen az ügynököt kényszerítő hatalommal is fel kell ruházni (1) a saját döntései kikényszerítésére és (2) a rendszer egésze feletti őrködés érdekében.

De ha ez a kívülálló szaporítja a problémákat ahelyett, hogy megoldaná őket, mert az ügynök nevében eljáró személyek (a politikai osztály tagjai) a privát érdekeiket vegyítik a közérdekkel (pl. felkorbácsolják a nacionalizmust, hogy elfedjék a közpénzek elsajátítását, vagy megsértődnek, amikor érvelniük kellene), akkor az ügynök (állam, önkormányzat, kamara, vállalatvezetés, szülő stb.) terhessé válik a megbízó számára, és ha nincs világos kritériumrendszer, amit a megbízó érvényesíteni is tud, akkor előbb-utóbb valamilyen háborúskodásba torkollik a viszony. Felhívom a figyelmét, kedves olvasó, hogy ezek az ügynöki megbízások szinte felismerhetetlenül mások pl. egy család és pl. az állam esetében (illetve dehogy is felismerhetetlenül mások, hiszen a nemzet transzmissziós szíjának működtetésével a legfőbb állami vezetők gyakran a családapák, "öregek" stb. presztízsét vindikálják maguknak, lásd Horthyt, Kádárt, Orbán Viktort és a nagy Sachemet). De erről Max Weber usw. írtak eleget. Lényeg, ami a lényeg, hogy ilyen ügynöki viszony éppúgy létezik természetes és mesterséges közösségekben, még ha rondának tűnik a kifejezés egyes nexusok leírására -- bár közel sem olyan ronda, ha egy adott nexus (pl. család, vallási közösség) elkezd rosszul működni, és valahogy mégis meg kell érteni a rossz működésének okait.

A társadalmon és egyes közösségeiben élősködő ügynökök tehát egyfelől hatékonyságvesztést és morális züllést idéznek elő, másfelől -- ha már a privát érdekeik beszüremkedtek a megbízotti viszonyba és ez a viszony játszmává alakul át -- az erőforrások (a formális hatalmi jogok, informális kényszerítés, a pénz stb.) további centralizációját akarják elérni. Ez szélsőséges esetben (eleve inkompetens társadalom esetében, mint amilyen a magyar) az autonómiák gyarmatosítását is magával hozhatja. Az ilyen ügynök illegitim, kedves olvasó, pont. Fennmaradhat, mert a leváltási mechanizmus (pl. a demokratikus választás) csak bizonyos késéssel követi vagy (szétesett társadalmak esetében, mint amilyen a magyar) a formális leváltási mechanizmus már át is vette a bizalmon alapuló legitimációs mechanizmus helyét (a demokrácia kiüresedett), de az ügynök attól még illegitim. A bizalom persze mindenhol foszlik, sőt sosem létezett tökéletesen -- de norma, ami ott kísért az emberek fejében, norma, amit öntudatlanul számon kérnek.

Az állam renegát és illegitim, ha a politikai osztálya saját érdekeire figyelemmel kijátssza a közérdeket, alacsony hatékonysággal, átláthatatlanul és korrupt módon viselkedik, gyarmatosítja a társadalmi autonómiákat, és becsapja (és szélsőséges esetben erőszakosan kiiktatja) a megbízóit. Ha csak egy is megvalósul ezek közül, attól az állam már illegitim. Magyarországon az erőszak kivételével mindegyik megvalósul. A gyarmatosításnak vannak nyilvánvaló jelei (pl. a választási rendszer meghekkelése), de sokkal aljasabbak a mélyben zajló folyamatai: a polgárok gazdasági kiszolgáltatottságának, államhoz kötésének, indoktrinációjának és megfélemlítésének mechanizmusai. A megbízott lázadása zajlik a bizalom rendje ellen.

A társadalmi inkompetenciánk még nem teszi lehetővé annak széleskörű belátását, hogy ha lemondunk erről a rendről: konkrétan a gazdasági, szociális (önszervezési, önsegélyezési) és erkölcsi szabadságunkról, és azt tálcán kínáljuk fel az államnak a rosszul értelmezett biztonság fejében, elvész a rend, a szabadságunk és a biztonságunk is. Az állam látszólag kellemes függést teremt azoknak, akiknek állam nélkül rá kellene döbbenniük, hogy mire képesek egyedül és a saját kisközösségeikben, és ők nem kíváncsiak erre. Nem szeretnek tenni magukért és másokért. Az állam személytelenül ad -- de sokkal többet vesz el tőlük is (nemcsak az újraelosztás nyilvánvaló kárvallottjaitól): elveszi az öntudatosság, a saját élet feletti rendelkezés, a másokkal való folyamatos koordináció jótékony kényszerének, a mások iránti felelősségnek, végeredményben az erkölcsi autonómiának a lehetőségét. Az ilyenek (a magyarok túlnyomó része) államemberekké válnak, akik kaotikus versenyben állnak a jogosultságokért, állami javakat látnak ott, ahol csak másoktól elsajátított magánjavak (és az elszivárgásuk) vannak, úgy vélik, a dolgok járnak nekik, és vevők minden ígéretre, nyitottak a manipulációra, az államban ez urukat látják a szolgájuk (megbízottjuk) helyett, és a függést magukban ellensúlyozandó szomjazzák a politikai bulvár világát. Az eredmény az olyan szétesett, államfüggő, lecsúszó társadalom, mint a mienk.

A magyar állam ezekből él, kedves olvasó, kedves tanuló. A renegát államnak ilyen emberek előállítása az érdeke. Vigyázz, ne válj te is ilyenné. Nehéz generációba születtél, mert neked kell megváltoztatnod a közérzületet és a politikai kultúránkat, de sikerülni fog. Talán...