Ismerni véljük a sztorit, hogy a liberalizmus áldozatul dobta a szabadság projektet a jóléti államnak, de valahogy mégis képtelenek vagyunk komolyan venni. Kevesen bírják felfogni, legkevésbé az ún. liberálisok, hogy a baloldali liberalizmus ad absurdum pont olyan veszélyes fikció, mint a nemzetállam, mert mindkettő előbb meg akar csinálni egy kollektívumot, ami addig nem volt, hogy aztán képviselhesse: a baloldali liberálisok az egyenlő emberek közösségét egy elvont szabadságeszme égisze alatt, a nacionalisták az etnikailag tiszta államot egy elvont nemzetfogalom vagy fajelmélet nevében. Amíg ezeket el nem készítik, addig elégedetlenek, és folyamatosan eszközként kezelik és terrorban tartják a polgáraikat.
Mindkét tábor az államból él, ezen keresztül jutna közelebb a céljához. Abban a pillanatban azonban, amikor a jóléti állam eszméje megszületett (valamikor a II. világháború utáni rendezés részeként, és a tömegtársadalomban rejlő félelmetes energiák hosszú távú pacifikálásának érdekében) a Nyugat lemondott a klasszikus szabadságeszményről, és a szabadságot elkezdte az anyagi képességeken alapuló cselekvési erőként (hatalomként) értelmezni. A szabadság előbb-utóbb már nem a valamitől (az állam vagy más emberek beavatkozásától) való szabadságot jelentette, hanem az anyagi, szellemi és szociális javak biztosította cselekvési képességet (a hatalmat). A valamitől való (negatív) szabadság helyett a valamire való (pozitív) szabadságot. Ma már azt tekintjük szabadnak, aki ha akar, tényleges és átvitt értelemben is minden határon át tud lépni, nem azt, aki jogosan akadályozhatja meg, hogy bárki (ideértve az államot is) átlépje a saját magánszférája határait. Jellemzően a tulajdon ma inkább a hatalmat, mint a hatalomtól való függetlenség biztosítékát jelöli, és ennek megfelelően a tulajdonhoz Magyarországon inkább a visszaélés képzete tapad, mint az emelkedett autonómiáé.
Ezzel megváltozott az állam helye is a tömegek szemléletében. Ami addig ellenség volt (illetve a mai formájában nem is létezett), az egyszeriben szövetséges és támasz lett -- ti. az anyagi előrejutásban. Amit a francia forradalomban terrorral kellett elérni, ti. a szabadságban való egyenlőséget, azt a nyugati baloldal a szabadságfogalom átértelmezését követően a konzumerizmuson keresztül érte el. De mindkettő feltételezte az állam kiterjedt szerepét. Az állam irdatlan felfúvódása, a jövedelmek fokozódó centralizálása az államot az utóbbi fél évszázadban egyre erősebb pozícióba emelte a társadalommal szemben, amely többségében úgy értelmezte, hogy támogatót kapott az állam személyében a gazdasági, kulturális és szociális felzárkózásához is. De az állam eluralkodásának megvolt az ára.
Először is, a politika domináns vonulata a populizmus (a tömegek azonnali kielégítésének igénye) lett. Másodszor is, az államot központi társadalmi és gazdasági szereplőként rabul ejtették a korporatív érdekek. E kettő együtt a hagyományos piaci ciklusokon túli, azokat jelentősen felerősítő irracionális pénzügyi folyamatokat indított el előbb az államháztartásokban, majd a reálgazdaságban, amelyek hipertrofizált veszteségekként csapódnak le a társadalmakban. A témám szempontjából a legfontosabb, hogy az állam mára már távolról sem tűnik biztos védelemnek a tömegek számára, sőt az alacsony döntési és operatív hatékonysága miatt messze a legnagyobb tehertétel a társadalmak számára. Végül, de nem utolsó sorban a baloldali liberalizmus programján felnövekvő állam aláásta a szabadságnak a magántulajdonhoz, a kisközösségekhez és a tradíciókhoz fűződő egykori programját -- magyarán a baloldallal társult liberalizmus végül kerülővel ugyan, de a francia forradalomból ismert módon a szabadság ellenségévé vált.
Emlékszünk, előbb feladta a szabadság hagyományos negatív programját, majd a pozitív szabadság (a valamire való képesség) programját alárendelte az anyagi erő gyarapításának, legutoljára pedig az állam folyamatos növelésével, majd az annak válságtüneteire adott helytelen reakcióival az anyagi és szociális egyenlőség (kiegyenlítődés), sőt legújabban az emberjogi minimum programját sem tudja már fenntartani.
Szerencsétlen helyzet, hogy a baloldali etatizmus csődjét a mai magyar kormányzat a jobboldali (nacionalista) etatizmussal próbálja meg orvosolni, ami (ebben az egymást erősítő hullámban) mindig kudarchoz és súlyos nemzeti tragédiákhoz vezetett, akárhányszor próbálta meg eddig a világ. Azt hiszem, nem kell példákat hoznom. Ma már eljutottunk oda, hogy a magyar jobboldali etatizmus tovább mélyítette a baloldalon korábban létrehozott válságot, és nem is fog tudni ebből kikeveredni, aminek csak a jó Isten tudja, mi lesz a vége.
A szabadság egyetlen lehetősége már régóta a konzervativizmus oldalán van. A konzervativizmus alapismérvei -- az erős kisközösségek, intézmények és tradíciók támogatása, a széles körű magántulajdonon alapuló piacgazdaság, a plurális hatalmi rendszer, a hatékony állam, a jogok és kötelességek szintézise, illetve mindezek (mindösszesen a az autonómiák pluralitásának) beágyazódása a társadalmi és politikai kultúrába -- több mint kétszáz éve ismertek, és azóta sem jött létre nagyobb sikerrel kecsegtető védelmi rendszere a szabadságnak. Kár az elvesztegetett időért, amit a félművelt magyar megváltókra pazarol ez a nép. Persze nem remélhetem, hogy erre a jelenlegi állapotában rájön.
