Az állami lét legbiztosabb jegye az államelvű gondolkodás. A polgár elfelejti önmagát, a valaha volt embert, és megokolja önmagát mint állami lényt. A polgár pl. el sem tudja képzelni, hogy majdnem minden, ami közte és állama között zajlik, az minden racionális (igazolható) mérce szerint illegitim, semmilyen kötelezettséget nem alapoz meg az engedelmességére. Az állam elszedi magántulajdona (jövedelme) nagy részét, amelynek csak bizonyos hányadát kapja vissza, azt is részint más értékké (pl. utcává, múzeummá) konvertálva, de az értékkkonverzió algoritmusát (avagy az elbitorolt magántulajdon megtérülését) senki sem vezette még le neki, jóllehet az állam borzasztóan drága (korrupció, bürokrácia) és alacsony hatékonyságú ügymenetét (információhiány, rossz döntések és gyenge kivitelezés ára) ismerve, ez a tudás minden bizonnyal kiábrándulást hozna.
A polgár tulajdonától az állami költésig vezető úton annyi veszteségforrás van, hogy bármennyire szükség van múzeumra és bölcsődékre, és bármennyire értelmetlennek tűnik sok esetben az értékkonverzió algoritmusát és a befizetett adók pontos megtérülését kutatni, pusztán az a tény, hogy létezhetne átláthatóbb algoritmus, illegitimmé teszi az állami szerepet a mai állami funkciók többségében. A közjavak elméletében ugyanis az államnak nagyon szerény szerep jut, szemben a közjavak gyakorlatával, amelyben majdnem mindent visz. Pedig rövidebb konverziós láncon a megtérülés átláthatóbb lehetne: a polgárokhoz közelebb, közvetlenebb részvétellel és szorosabb ellenőrzés mellett a magántulajdon átváltoztatása sokkal-sokkal hatékonyabb lehetne, és ez a hatékonyság -- az állam folyamatos ellenpropagandájának dacára -- kiterjedhetne a mai állami funkciók többségére, értékben akár 70-80%-ra is. Mivel ezek a funkciók átkerülnének más intézményekhez, természetesen szó sem volna az "anarchia" kockázatáról. Anarchiát ma csak azok emlegetnek ennek kapcsán, akik lusták vagy leszoktak arról, hogy végiggondoljanak alternatívákat, vagy az állam ellenérdekelt alkalmazottai, beszállítói. Ma az a normális, ha ökölszabályként abból indulunk ki, hogy minden befizetett adóforint egyharmadát vagy egyszerűen ellopják vagy nagyon alacsony hatékonyságú konverzión keresztül éri el a célját, további harmada alacsony hatékonysággal, a maradéka pedig optimális hatékonysággal változik át. Ám nem csak az adókról van szó. Ugyanúgy felvethetném az állami ideológia, a társadalmi értékrend és a közjó értelmezésének kérdéseit, amelyekben az állam szintén teljesen fölösleges, legtöbbször káros szerepet tölt be. Nem erős kormányra és erős államra, hanem erős társadalomra lenne szükség, amelynek alapját nem a miniszterelnök személye, hanem a polgárok boldogsága, kreativitása, és patriotizmusa jelenti.
A polgár feladata az volna, hogy államlény voltát levetkezve felülkerekedjen a helyzeten, és Camus-vel szólva fellázadjon az alattvalói státusa ellen. Ez a lázadás egyébként ilyen-olyan formában rendszeresen megtörténik a világtörténelemben, de nem mindegy, hogy milyen helyzetben, mekkora hullámokat vetve: vérengzésekbe vagy csak egy viszonylag hatékony intézményrendszer további javításába torkollik.
A polgár mindenesetre rövid és hosszabb távon is akkor jár jól, ha a lábait a személyes szabadságában és az állammal szembeni folyamatos gyanakvásban veti meg. Az erős államot pedig kifejezetten a saját kudarcaként fogja fel.
