Hát még is csak úgy van az ember, hogy szeretne valami közös jót, nem csak a közjót (amely nagyon politikai és elég elvont), hanem azt a közöst, ami ezt a nyomorult országot minimálisan, de nem jobban, közösséggé avatja. Nem sikerült ezt létrehoznia -- mostanra már ő is belátta -- Orbánnak sem, aki pedig akarta ezt annak ellenére is, hogy ő volt, aki a '90-es évek közepétől a legtöbbet mesterkedett -- sikerrel -- azon, hogy megölje ugyanennek a lehetőségét. Most hogy nincs általa társadalmi közép, nemzeti középosztály, széles polgárság (emlékeztek? ennek a projektnek szakadt vége), viszont van centrális erőtér, nepotizmus és patronázs, és egy állam, amelyik a társadalommal szemben a saját életét éli és a saját és kitartottjai érdekeit védi -- szóval most Orbánnak ideje volna már lelépnie. A 2010 utáni Orbán valóban nem a magyarok miniszterelnöke, hanem a társadalommal szembekerült Fidesz-államé, ami ha jól belegondolunk, tragikus, főleg nekünk, de neki is. Nem sikerült az a projektje, amelynek révén megbocsátható lett volna a másik: hogy tudniillik, amikor ellenzékben vagyunk, akkor a szélről támadunk, amikor meg kormányon, akkor igyekszünk behegeszteni az előző keltette sebeket, ütemesen és egyre szaporábban hazudva megkíséreljük összeillesztgetni azt, amit szétrobbantottunk. Nem sikerült, mert a társadalom állami-erőszakos átépítése eleve lehetetlen vállalkozás (és aki ezt vallja, az már ettől konzervatív és realista, a másika meg a forradalmár, és forradalmár volt itt az utóbbi időben mindenki, aki egyébként konzervatívnak tetszett magának, amiből jól látszik, hogy mi Magyarországon a konzervativizmus már száz éve: bosszúszomjas, identitászavaros mozgalmár jobboldaliak hazugsághegyén a cukormáz). Se a konzervatív, se a polgári "építkezés" nem sikerült, nem lett volna elég idő erre egy ciklus még akkor sem, ha Orbán előtte nem tesz meg mindent az összes régi seb felszaggatásáért, ezért a második ciklusra maradt az állam felhasználása a barátok, rokonok, szövetségesek megvásárlása érdekében, mert a hatalmat biztosítani kell, és ahol nincs nemesebb cél, tekintély, siker, bizalom és közös jó, ott már csak a pőre hatalom van. Ami eddig a középosztály gólemszerű létre gyúrásának eszköze lehetett volna, az három éve végképp önmagáért létezik már. Az állam a társadalommal és a közös jóval szemben. Talán, ha Brüsszel enged 2010-ben a költségvetési hiány dolgában, ma lehetne a centrális erőtérnek társadalmi relevanciája... nem tudom.

Ami a társadalmi közép szociológiailag, az a közös jó szellemileg, érzelmileg -- a kincs, ami nincs. A közös jó elsősorban, talán furcsamód individualista vágy, nem kollektivista vagy egoista, ami a két szélsőség. Az individuum akar a közös jón keresztül értelmet adni az élete egyik szeletének -- konkrétan annak, ami magyar benne (ha már erről az országról beszélünk). Pont ezért, mert ez minden körülmények között egy személyes projekt, nem viseli el, hogy egy hivatalnok, egy miniszterelnök, nota bene a harmincéves csicskásai (!) akarják számára meghatározni élete jelentős tartományát. Mondhatnánk, hogy Orbánnak beletört a bicskája abba, hogy forradalmian (jól, de nem elég jól) ismeri a magyar népet. De a helyzet az, hogy Orbán -- szemben a szocikkal, akiket ez nem érdekel, nem is értik, de pont emiatt nem merészkednek irracionális vállalkozásokba -- pontosan ismeri a magyarság egoista alapvonásait. Innen a döntés a centrális erőtérről. Amire nincs idő, arra kell az akarat. Márpedig egy ál-Messiásnak sosincs ideje. Az nem az időn túl él, hanem az időn innen, a célja az, hogy nehogy lelepleződjék. Pillanatai vannak, a pillanatok és a vágyott örökkévalóság között meg semmi. Vele szemben áll a magyar emberek társadalma, amelyik a magunkra mért túl jól sikerült meghurcoltatások miatt defenzív, zárt, bizalmatlan, egoista egyedek atomisztikusan ütköző közege, ideálázsiai-organikus kollektivitásra (hál' Istennek) képtelen, individualiter társulni, felfedezni az ellenfélben és az idegenben a szépséget és önmagában a hibákat pedig egyelőre nem érett meg. Kompország még mindig. Orbán ezt a kompot nem egy újabb vitorlával vagy több lóerővel szerelte fel, amellyel gyorsabban és biztonságosabban elérhetné a nyugati túlpartot majd valamikor (brrr, egy másik miniszterelnök fogja berúgni a gólt), hanem éppen a tökéletes egoizmusa miatt vadul kormányozza össze-vissza, és most már ott tartunk, hogy a vitorlák szakadtak, a gázolaj kifogyott, a matrózok éheznek, és szaporodnak a patkányok a kajütben. De az őrült kapitány még még mindig ott üvöltözik a hajó orrán, hogy ő már látja Dr. Moreau szigetét, ahol végre szuverénen egyedül lehetünk a világ tiszteletétől övezve.

Orbán túl magyar ahhoz, hogy jó miniszterelnök lehessen. Nem túl jó magyar, hanem túl magyar. A jó magyar -- főleg ilyen felelősséggel -- először számot vetne a magyarságából fakadó korlátokkal, legelőször is az önreflexióra való képtelenséggel, aztán legkésőbb a beiktatása napján kitenné a listát a hűtője ajtajára, hogy minden reggeli kávékor újra és újra memorizálni tudja, min bukhat meg a többi magyart jobb életre vezető projektje. És ez az államférfi: aki szembe mer nézni a népe és a körülmények, valamint önmaga és a közösségi célok konfliktusaival, és diadalmaskodik ezeken. A közös jóért és a közjóért. Ami a legjobban hiányzik belőlünk, az kíméletlen önreflexió és önvizsgálat képessége. A legfőbb politikai javunk, a polgáriasult közép konszolidálása már itt elesik.