Van egynéhány polgártársunk, aki el se tudja képzelni, hogy nézne ki egy szabad Magyarország, ezeknek kívánok most segíteni abszolút karitatív alapon.
A szabad Magyarország számára a társadalom céljainak alfája és ómegája az individuum. Olyan intézményrendszert tart kötelességének fenntartani, amelyik az individuum lehető legteljesebb szabadságát szolgálja, és mindent illegitimnek tart, amely nem igazolható ezen a módon. A legnagyobb veszélynek, ami erre a szabadságra, és ezen keresztül az egyének boldogságára leselkedhet, az államot tartja. Az állami monolit értelemszerűen képtelen minden egyén szabadságára és boldogságtörekvésére tekintettel lenni, és ez még akkor is így lenne, ha -- per miraculum -- jóravaló és hatékony politikusok lepnék el. Ezért az államot, illetve a hatalom egyéb intézményeit a lehető legközelebb kell vinni az egyénekhez: szét kell aprózni, uralmi jellegét koordinációval kell helyettesíteni mindenhol, ahol lehet, átláthatóvá kell tenni, a maradékában biztosítani kell a hatalmi ágak elválasztását és egyensúlyát, illetve biztosítani kell a működési hatékonyságát.
Az individuum szabadsága természetesen csak a hülyék és a rosszindulatúak szemében egyenlő az önzőséggel vagy az érzelmi sivársággal. (Az az igazság, hogy ezt tovább nem is akarom taglalni, mert az, aki az államtól nagyobb érzelmi biztonságban érzi magát és az értékrendjét, nem nézett még elég lelkiismeretesen körül ebben az országban és történelmében.) Az individuum szabadsága folyamatos találkozási, ismerkedési, felfedezési lehetőséget, elismerési és szeretetforrást jelent. Az állam (majdnem teljes) kiradírozása az életünkből -- gondoljon bele a nyájas olvasó egy pillanatra, mivel járna ez: az autonómiánk visszaszerzésével az értékítéleteinkben, a felelősségérzetünk új dimenzióinak felfedezésével, a mások iránti törődés keresztül-kasul való meghatványozódásával, az érzelmek reneszánszával, a hatalommániások, a politikai amoralisták, a kretének és általában az egész politikai cirkusz eltűnésével a hírekből stb. -- nem jelentené persze a rend, a szolidaritás, és ami azt illeti, a konfliktusaink elmúlását: mindössze a más, sajátabb alapokra helyezését. A társadalmi koordinációt más, az egyénekhez közelebb álló intézmények biztosítanák: önkormányzati rendőrségek, új típusú, hatékonyabb adórendszer (miközben erősödnének a szolidaritás intézményei is), családi, egyházi, egyesületi normák, a Facebook, a tolerancia megnövekedése, a zöldebb pázsit és a mosolygósabb gyilkosok -- minden visszanyerné a lényegének és funkcióinak teljességét, amelyet most az állam bitorol tőle. (Miközben államunk papol a rendről, a családról, az egyházakról, az önkormányzatokról -- ja, elnézését, ez utóbbiakat már megszüntette --, valójában kihasználja, kiüresíti, és a saját napirendje szerint formálja őket, mint ahogy kedvtelve nézegeti, ahogy pl. a Mandineren nekiugranak a jelen szerzőnek a szintén kizsákmányolt -- csak még vadabbul elkötelezett -- polgártársai. Uszít, megoszt és uralkodik. Hazudik, de folyamatosan. A centralizált, autokratikus állam pedig a közrossz felesküdött ügynöke.)
A szabad Magyarország gazdagabb, boldogabb, kedvesebb, és kiegyensúlyozottabb hely lenne. Sosem lesz persze olyan, amilyennek leírtam. De közelíteni érdemes hozzá, sosem elvétve a zsinórmértéket.
