A magyar (véleményformáló, többnyire humán-) értelmiség természetesen része a nagyobb politikai játszmának, és nem épp ártatlan része. (A túlsúlyos, legbefolyásosabb, legrendíthetetlenebb, legkritikátlanabb masszáról fogok beszélni.) A publicista, blogoló, konferenciázó, közéleti "klerikusok" és újságírók a rendszerváltás egyik legnagyobb élősködő csoportja, része a politikai járadékos rétegnek, érdekelt a szekértáborok fenntartásában, világnézetei korruptak, veszíteni valója (hiszen máshoz nem ért, a pozícióját viszont imádja) jelentős, és mivel a nyilvánosság fölötti közvetlen ellenőrzése értelemszerűen adott, ez mind együtt az önmegismerésünk egyik legfőbb akadályává teszi már sok-sok éve.

Többnyire tájékozatlan, műveletlen és/vagy intoleráns, belterjes, elfogult, önmagával szemben kritikátlan, többnyire narcisztikus, többnyire gyáva -- és a mi a legfontosabb, nincs tudatában a felelősségének. Élősködő. Ez az értelmiségi réteg a magyar élősködő osztály része, a gazdasági hiénákkal együtt a politikai rendszer első lépcsős kitartottja. Míg a kritikája (dominánsan) kifelé elfogult vagy egyenesen vak, sajátjai felé mindig kiszámított és emészthető, azaz autonómiája semmi: sose rúgja fel a hallgatólagos vagy kimondott konszenzust egy szekértáboron belül, sose megy szembe a fajsúlyosabb érdekekkel, sosem nézi a dolgokat magukat, csak a dolgoknak a politikai keretrendszerben megengedett torz képét, és bár ő maga az örökkévalóság (sub specie aeternitatis) vagy a közjó szempontjából éppen ezért nem létezik, a neve a feledésé, ez nem zavarja (már). Mégis, a hiteltelensége hitelteleníti a magyar szót is és árvává teszi azokat, akiknek nem jut szó, akiket képviselnie kellene, akik elől elveszi a teret és a levegőt, akik nem részei az establishmentnek. A hiteltelensége vészhelyzetben a legkárosabb. Amikor a legnagyobb szükségünk volna rá, akkorra derült ki, hogy már felszámolta magát, valójában senkit se érdekel, hogy mit beszél.

Munkájának gyümölcsei pontosan lemérhetők az ország állapotán. Az, hogy a magyar közbeszéd dominánsan a "vagy-vagy" kategóriáiban él, hogy ismeretlenek az ilyen szerkezetű mondatok: "ebben egyet értek veled, abban meg nem, íme az indokaim", hogy a magyar blogkultúra olyan, amilyen, és hogy a sajtót jószerivel már csak azok olvassák, akik írják -- mind e néhány száz, egy-két ezer ember munkáját dicséri, akik a közszellemet odaláncolták a politikai paradigmákhoz.

Az utóbbi évekre eluralkodott tébolyult, irracionális, valójában minősíthetetlen színvonalú közbeszéd, a vitakultúra visszaesése a negyvenes évek szintjére, az ellenséges indulatok normává válása nemcsak végleg kikészíti a demokráciát, miután annak intézményei már formálissá váltak, hanem a "közös ügyek" tartományának kiüresítésével legitimálja is az autokratikus berendezkedést. Ebben minden tábornak egyforma felelőssége van, mert bár a jobboldali agresszió harsányabbnak tűnik most, az elhúzódó baloldali szellemi korrupció ágyazott meg neki. Ahelyett, hogy  magyar nép képtelenségéről beszélünk a racionális gondolkodásra, az öntudatra, az összefogásra, az élősködő értelmiséget kellene ugyanez miatt kérdőre vonni, mert a felelősségük sokkal nagyobb, mint az átlagé.

Abban a bonyolult helyzetben, amelyben ma az ország van, ezek a jól értesültek pont olyan egyszerű megoldásokat kínálnak, mint a politikusok. Elképzelhetetlennek tűnik számukra az olyan komplexumok teremtő végiggondolása, mint a kapitalizmus (a kapitalizmusunk), a szabadság (a szabadságunk), a közjó, a nemzet, vagy a nyugati demokrácia. (Eleve ódzkodnak az absztrakt, túlsúlyos, de lényegi értékkategóriáktól, ha a dobálózáson túl, gondolatok tárgyává kellene tenni őket, ami miatt aztán a választóknak sem alakulhatott ki értő viszonyulásuk a közösség legalapvetőbb fogalmaihoz, viszont kapva-kapnak a rezsicsökkentésen... Hát ezek! Egy tál lencséért eladják az Alkotmánybíróságot meg a hatalommegosztást, közvetlenül az anyjukat megelőzően, jé, de felelőtlenek -- mondják az élősködők. De ki is a felelőtlen valójában?)

Elképzelhetetlen, hogy ettől az értelmiségtől a sztereotípiákon és paneleken túlmutató összefüggő, autonóm gondolatmeneteket kapjunk a Nyugat kritikáját és Magyarország lehetőségeit illetően. Ez az értelmiség nem szeret belemenni konfliktusos gondolatokba sem: hogy pl. a politikai és gazdasági világtényezők valóban az érdekeiktől vezérelve közelítenek Magyarországhoz, nem pedig a "barátaink" vagy az "ellenségeink", de még sincs más választásunk, mint sikeresnek lenni és nem a perifériára szorulni egy ilyen világban; hogy a multik se nem jók, se nem hatékonyak, mégis fontosak nekünk, ahogy a magyar KKV-t sem érdemes okvetlenül közpénzből kitömni csak azért mert magyar, viszont segíteni kell, ha értelmes gondolatokat vagy termékeket tud a piacra juttatni; hogy Amerika azért annyira mégsem olyan jó ország, igaz Kazahsztánnál jobb, de miért ne lehetne Magyarország a legjobb; Orbánnak sok mindenben igaza van, de se nem elég bölcs, se nincs elég hatalma az igazsága keresztülviteléhez (miközben egy füst alatt a legaljasabb vagy legbutább dolgokat viszi véghez az igazsága ürügyén); hogy Magyarország valóban a legjobb hely lehetne a világon (a magyarok számára biztosan), ha egy kicsit színvonalasabb volna az elitje, tehát minden-minden az önreflexióval kezdődik; hogy a fontos dolgaink egyre inkább onnan ismerszenek meg, hogy a kimondásuk legalább annyi bátorságot kíván, mint amennyi észt -- a kimondásukban pedig minden írogató embernek személyes felelőssége van...

Ez a magyar értelmiség azonban felelőtlen.