Hoffmann Rózsa államtitkár alapvető erkölcsi kérdésnek nevezte, hogy akinek a felsőoktatási költségeit „az adóforintokból adták össze”, az meggondolja, hogy elmenjen-e külföldre magasabb fizetésért. Szerinte az állam azt várja, hogy meghatározott ideig, mintegy tíz évig magyarországi munkát vállaljon az addig állami pénzen tanuló diplomás, de ha tanulmányi megállapodást kötött, akkor is elmehet külföldre dolgozni, csak vissza kell fizetnie a rá költött pénzt (MTI, Index). Ez a kormányfő által meghekkelt államtitkár utolsó, vadul hangoztatott érve a tandíj mellett.
Kötelesség? Nos, attól függ. Csak amennyire kötelessége egy vakbél-műtöttnek visszafizetnie a hazai operáció költségeit, ha utána elmegy külföldre dolgozni. Csak amennyire kötelessége a magyar anya által kihordott, szoptatott, felnevelt, közben az óvodától serdült koráig magyar mosollyal és seggberúgással orientált gyereknek visszafizetnie az egész gyerekkora társadalmi költségeit, ha elmegy külföldre dolgozni. Sorolhatnám. Ha Hoffmann azt hiszi, hogy egy állampolgár tartozik az országának bármivel is, csak azért, mert a részint kényszerből (!), részint méltányosan igénybe vehető szolgáltatásokat igénybe veszi, többrendbeli -- erkölcsi, közgazdasági és politikai -- tévedés áldozata, amelyek közül hadd tegyem helyre röviden a Hoffmann által szemmel láthatóan saját terrénumának tekintett, "autoritása" minden súlyával kitüntetett erkölcsi nézőpontot.
Egy társadalmi sorsközösségbe mindenki beleszületik. A kötelességei ebben nagyon szerteágazóak, de se egyenként, se együtt nem mérhetők és nem válthatók ki pénzzel, és különösen nem erkölcsös ilyet megpendíteni egy korrupt országban, amelynek a kormányai (ideértve a Hoffmann által szolgált kabinetet) alig leplezve szórják a pénzt mindenféle ostoba, dilettáns és illegitim célokra, és az erkölcsöt igen szelektíven alkalmazva felmutatják azt a diáksággal szemben, miközben mindenhol máshol lábbal tiporják.
A társadalom annyi pénzt fizet és ebből annyit költenek el átláthatatlan és meg nem térülő módon, a diákságnak annyi minden nem jut, mert szüleik generációk óta befizetik azt a korrupt, inkompetens államnak, hogy a diáknak erkölcsös elvárnia, hogy az állam állja a taníttatása költségeit -- de nem csak ezt. Azt is, hogyha az állam maga évtizedek óta képtelen létrehozni egy olyan társadalmi, gazdasági és kulturális közeget, amelyben a diáknak kedve lenne itthon maradva dolgozni, egyáltalán megmaradni ebben az országban, akkor ne gördítsen akadályokat a távozása elé, hanem éppenséggel kérjen bocsánatot tőle, mivel hihetően kényszerből válik meg a szülőföldjétől.
De ha már egy kormányzat úgy ítéli meg -- és különösen akkor, ha ezzel ellentétbe kerül ellenzéki, utcai rebellis korában hangoztatott programjával --, hogy az egyénnek valamilyen módon fizetnie kell a felsőoktatási tanulmányai költségeit (ezt nevezik tandíjnak, és mindegy, hogy hitelből vagy saját tőkéből valósul meg, a röghöz kötésben pl. a diákoknak nyújtott állami hitelből, amelynek garanciája -- záloga -- a diák felnőttkori évei ebben az országban), akkor jó, ha ezt megbeszéli az érintettekkel, mert úgy erkölcsös, hogy ha valaki korábban Á-t mondott, most meg B-t, és kvázi elkötelezte magát Á mellett, most meg megmásítja a szavát, akkor kérje a partnerei elnézését.
Egyébként meg az egész pont annyira erkölcsi kérdés, mint amennyire az őserdők védelme az. Felületesen nagyon az, meg is tud belőle élni egy csomó KDNP-s, egy kicsit megkapargatva a dolgot meg semennyire, hanem színtiszta gazdaságpolitika, egy kicsit még mélyebben politikai gazdaságtan. Pont, ami végleg dögrovásra került ezen a földön. (A hordozható memory stick több erdőt óvott meg, mint az összes Greenpeace-es és LMP-s az elmúlt és eljövendő tizenötezer évben, akkor mi is az erkölcsös?)
Szóval k..ra elegem van az egész szcénából. Egy evidensen kártékony, a korábbi truppok inkompetenciáját és arroganciáját még megfejelő kormányzat eljátssza az erkölcsi ítész szerepét -- ez nagyon nem jön be. Tessenek csak csöndbe lenni, nem hepciáskodni, és mivel ez a hajó már elment, a gazdaságtól kezdve az oktatáson át a budapesti házak homlokzatáig omlik minden, maximum kármentésben gondolkodni, aztán meg finoman lelécelni.
