Legalább 1945 óta -- nyilván eltérő hangsúlyokkal -- az antikapitalizmus bűvkörében él ez az ország, szentül meg van győződve róla, hogy a kapitalizmust jobb lenne valahogy elkerülnie (és a szót legalább sikerült is gyakorlatilag tabusítani). A kapitalizmussal szembeni ellenérzések nagy része egyszerű tudatlanságból, kisebb része a versenytől és a vesztes pozíciótól való félelemből fakad. Ha értelmes politikai közegünk lenne, mind ezeket a motívumokat jelentősen csillapítani lehetne. Persze miért is akarná csillapítani őket az a politikai garnitúra, amely nagyon kevés képviselőjét leszámítva nem érdekelt abban, hogy a nép tulajdont és szabadságot követeljen és szerezzen magának?
Kapitalista érzületűnek lenni elsősorban etikai alapállás. A kapitalisták (az előbbi értelemben) meg vannak győződve arról, és hát a történelem eddig az ő logikájukat igazolta, hogy a tulajdon szabadságot biztosít, ami megfelelő közegben további előnyös tulajdonságokat hív elő az emberből (a nagylelkűséget, a művelődéshez való időt és a műveltségre való igényt, további emberek bevonását a tulajdon működtetésébe, és ezáltal az ő létfenntartásukban való közreműködést stb.) A tulajdon hiánya ellenben kiszolgáltatottságot és létbizonytalanságot eredményez, amit minden józan ember szeretne elkerülni. Érdekes, hogy a társadalmunkban máig nem vált meghatározóvá ez a józanság. Mi jobban bízunk az államban és az állami patronázsban, állásban, segélyben, kegyben, mint a saját józan eszünkben, amely csak-csak azt súgja, hogy valami nincs rendjén ezzel az állami léttel. Például, hogy akkor is szegényedünk, ha nem dolgozunk kevesebbet vagy rosszabbul, az adóként befizetett pénzünk sorsáról-útjáról fogalmunk sincs, nagyszájú és nyilvánvalóan gazember habitusú emberek pöffeszkednek felettünk és oktatnak ki immár nem csak közügyekben, hanem a magánügyeinkben is... de semmi sem rendíti meg azt az alapállásunkat, hogy még mindig inkább bízunk ezekben, mint magunkban. Iszonyú kulturális terhet cipelünk.
A (likvid) tulajdonnal rendelkező ember magabiztos, felemelt fejjel jár, és tisztában azzal, hogy mit ér. Nyilván nem csak a tulajdon teszi az embert, de mégis jelzi, hogy valami olyasmit produkált (jó esetben), amire egy másiknak szüksége volt, és amiért az pénzzel fizetett, elismerve tudást, kézügyességet, ötletet, kitartást. Nem válasz ennek a felfogásának a hazai hiányára, hogy a magyarországi tulajdon jelentős részét lopták, csalták, hazudták, kézügyességről csak igen átvitt értelemben volt szó, ezért reménytelen a nulláról tulajdonszerzésbe fogni. Erre hivatkozni azt jelenti, hogy tulajdont csak így lehet szerezni, ami nem igaz. Még Magyarországon sem. De ez a mentalitás csak erősíti a korlátlan állami igényt a tulajdonunkra, ami magas adók (és cserébe alacsony állami hatékonyság) formájában félreérthetetlenül az állampolgárok kifosztásában és folytatólagos megalázásában éri el a célját. Mintha már nem is volnánk (voltunk valaha?) érzékenyek erre.
A szegénységre a több kapitalizmus a válasz. A kapitalizmus előhívja az emberből a kreativitást, a kezdeményező erőt, a a bátorságot, az empátiát (persze adott esetben a kegyetlenséget és az önhittséget is, de a szaldó még így is pozitív, ráadásul állami közegben minden rossz még virulensebben tenyészik), tehát a kapitalizmus növeli egy ember értékét -- végső soron -- a piacon. Ehelyett a kormányzatok a közmunka valamilyen formájára esküdnek. Idáig azt pedzegettem, hogy az önbecsülés hiányára is a több kapitalizmus a válasz, de továbbmegyek: az egymás iránti bizalom és a szolidaritás hiányára egyaránt a több kapitalizmus a válasz, hiszen a kapitalizmus és a kereskedés közelebb hozza egymáshoz az embereket, megértőbbé teszi őket egymás iránt, megtanít a másik fejével gondolkodni, és a másikért felelősséget vállalni. Mindebből előbb-utóbb kulturális ügy és tudás válik, ami az egész társadalom sikerességét -- félbolond és/vagy cinikus politikusok szólamainak hermetikus kizárása mellett -- képes biztosítani. Rögtön látszana, hogy semmi szükség a politikai megváltókra, tehát a kapitalizmus fegyelmezi az államot is (noha végletekig korlátozni nem, csak a hatalmát szétteríteni és optimalizálni akarja). Mindezekért a magyar konzervativizmus gazdaságszemléletében a kisvállalkozásoknak és családi cégeknek kitüntetett szerepük van. Erősítik a társadalom autonómiáját, gazdasági képességét és etikai tudását. Egy-két nagyságrenddel többet érnek, mint az iskolai erkölcstan oktatás, még ha Hoffmannak sikerülne is mindjárt Buddhát sokszorosítania. Vagy Szent Pált. A társadalmunk jövője nem a ráolvasók, prédikátorok, moralisták, felkent tótumfaktumok, politikai megváltók számán, hangerején és karizmáján múlik, hanem a mindennapi, ismétlődő gyakorlatok (az ÉLET) rendszerén.
Az utolsó 100 komment: