Mitől is keresztények a katolikus és a protestáns egyházaink? Nyilván ezzé teszi őket először is az alapításuk, aztán a hagyományuk, a liturgiájuk, továbbá mert annak mondják magukat. Mindezek a dolgok azonban már csak azoknak érdekesek, akik belül vannak az egyházon és ilyenként kielégítik őket a soi-disant paradigmák. Az egyházak ilyen paradigmák Magyarországon, és a kitörésük ebből jobbára csak a romlásuk irányába történt az utóbbi években. A korrupt, abuzáló, közpénztemetésben szíves kollaboráns, a világi hatalom legitimálásában jeleskedő, de közben a modernséggel kezdeni mit sem tudó, híveit vesztő, egymással (evangélikusokkal, kisegyházakkal) nem szolidáris keresztény egyházak hitükben megfeneklett papokkal hirdetik az Igét -- és építtetik a stadionokat. (Minden mondat után tessék odaérteni: tisztelet a többnyire ritka kivételeknek.) Szolgálatot folytatnak? Persze. Keresztelnek, esketnek, temetnek, oktatnak, gondoznak és gyógyítanak. Funkcionális értelmük van. Paradigmák és funkcionálnak. Így-úgy.
A Krisztustól való távolságukról nem beszélnék, nem jövök ahhoz, hogy ezt megítéljem. Én csak azt tudom, mitől érezném úgy, hogy az orbánizmus farvizén és a harminc ezüstön túl is keresztényebb -- azaz krisztusibb -- lett ez az ország az utóbbi tíz évben. Pl. attól, ha (a szó szoros értelmében) úton-útfélen és tereken misszionáló szerzetesekkel és papokkal találkoznék, akik hittel terjesztik az Igét és van hírük a világ számára. Pl. attól, ha keresztény témájú vitáktól lenne hangos a közélet, mert úgy tudják témává tenni az Igét, hogy az mindenkit megmozgat pro vagy kontra. Pl. attól, ha komolyan vennék a létokukat, a világba való elküldésük értelmét, ami nélkül szükség se volna rájuk: a hitre való meghívás mellett a szeretet parancsát, és minden mozdulatuk erről szólna. Pl. attól, hogy elég bátrak megítélni a politikai közbeszéd minőségét, hiszen nem szolgálnak két urat és az ő uruk nem a világi felség. Pl. attól, általában képesek és akarnak normát hozni a normátlanságba, tisztaságot a mocsokba, lámpást az éjszakába, iránytűt a mágnesviharba. Amiből látszik az isteni küldetésük. Ha így lenne, nem tévesztenék kényszeresen össze a kereszténységet ún. konzervatív (valójában tolvaj, hazug, cinikus) politikai agendák, témák és módszerek szolgálatával, hanem teljesen -- észrevehetően és felszabadítóan -- más nézőpontból reflektálnának a világra.
Keresztények-e még az egyházaink? Hadd kételkedjem. A szívszorító ürességük sokszorta fájóbb, mint az évszázados magyar politikai válság. Pedig ha van nép, amelyik rászorulna a papjaira, az a magyar.