A progresszió eszményi állapota, amikor a történelemmel már nem kell megküzdeni, mert szétromboltuk: minden a jelenben zajlik a jövőre vonatkozóan megfogalmazott programok szerint és semmi nem áll az Eszményi Társadalom útjában, amelyben mindenki egyenlő, az ember közötti kapcsolatokat algoritmizálta a Bölcs Állam és gondolatrendőrség vigyázza a Potenciális Elhajlókat.
Az USA-ban ez annyival könnyebben megvalósítható, hogy a történelme európai mércével vékonyka, rövidecske és sekélyecske. Az ország nem a történelemből nőtt ki, hanem egy (kvázi) társadalmi szerződésből, ami a független nemzetté válását -- a nyelvvel, a kultúrával, a történelemmel és a hierarchiával szemben -- elsősorban meghatározta, sok szempontból éppen a történelem (az "öreg kontinens") ellenében. (Ahogy vált egyre befogadóbbá és sokszínűbbé az ország, úgy távolodott el az alapításban még tagadhatatlanul szerepet játszó európai -- főleg angolszász -- kulturális örökségtől. A kezdetben a fehér-protestáns szupremácián alapuló ország a kulturális önképe szerint előbb az olvasztótégely, majd a patchwork / multikulti logikája szerint működött, de ma már leginkább a multidivergencia képét mutatja.)
A történelmietlen kultúrán -- miután a szabadság, az alkotmányos patriotizmus és az amerikai (gazdasági) álom, miszerint bárkiből bármi lehet, legalább húsz, de inkább negyven éve egyre látványosabban erodálódik -- ma végképp kiütközni látszik a gyengéje: nem tudott gyökeret verni a történelmen kívül, nem volt elég a megalapozásához a szabadság eszménye, az alkotmány és a jólét (egyre nehezebbben beváltható) ígérete. A kultúra integratív szerepének be nem érésével a társadalom összetartásának talán legfontosabb ágensétől esett el az ország, amelyet így az európai társadalmaknál sokkal könyebben vet szét a multikulturalizmus, a multietnicizmus, a gazdasági és szociális egyenlőtlenség és az ezeket meglovagoló radikális mozgalmak.
Az amerikaiak nem tudják, hogy a történelem: történelem. A progresszista zendülés nem képes úgy felfogni a történelmet, amihez képest a haladást élvezhetjük, tehát éppenséggel nem árt emlékezni rá a köztereken is. Ehelyett gleichschaltolnák a történelmet, hogy a két-három évszázaddal ezelőtti kor is a mai ízléseket és meggyőződéseket tükrözze. Nemcsak elképesztő barbarizmus ez, de a progresszizmus mély butasága, amiből kitűnik, hogy a haladás helyett régóta inkább a leninista forradalomban érdekelt (de legalábbis nincsen beépített kontrollja vele szemben).
Nem azért vagyok itt, hogy dicsérjem Amerikát, de nem is azért, hogy temessem. Mindössze azt a konklúziót akarom levonni, hogy a szabadság virágzása csak jól kiegyensúlyozott közösségekben (társadalmakban) valósítható meg. Nem elég ehhez csak a piac, vagy csak az állam. Még tudták ezt a (XVII-)XVIII. századi angolszász és -- jóval kisebb részben a -- francia morálfilozófusok, akik a gazdaságot és a politikát is erkölcsi, közösségi intézményrendszerként (a jogot pedig evolutív közösségi gyakorlatként) fogták fel. De a liberalizmusnak ez az antik eredetű etikai és a személyes erkölcsi előírásokat tartalmazó szegmense már régen elesett, már csak politikafilozófiai és politikaelméleti lába van (egyébként már az amerikai alkotmányozás óta). Amiért végül a liberalizmus nehéz évtizedeket él át, illetve gyakorlatilag szétesett neokon/neolib (piaci) és progresszív (identitás-) mintákra, az e második -- politikafilozófiai, vagyis a jó társadalmak normatív berendezésére irányuló, röviden: a szabadság közösségi -- doktrínájának érvényvesztése a politikai gyakorlatban (ez a láb már csak akadémiai közegben, "teoretikusan" sántikál). Sajnos a liberalizmus kimosódása a politikából pontosan végigkövethető folyamat. A demokrácia integrálta, amennyire tudta, de most félő, kijjebb löki. Amerikában ennek látjuk a következő fázisát. Eljött a permanens jelen kora, amit az egyetemi-akadémiai progresszizmus alapozott meg elméletileg és most az utca beteljesíteni látszik. És a jelen egyetlen legfontosabb mozgatója: a harc a hatalomért.
