Elértünk az emberi kooperáció érdekes maximumához: a (fizikai) kapcsolatok teljes megszűnéséhez, de legalábbis ennek normatív fázisához, amelyben az értelem a kapcsolatok megszüntetését diktálja (ha nem is kényszeríti ki, lásd a mindennapokat). A kooperáció normatív eszménye a teljes elkülönülésben, disszociációban, távolságtartásban érhető el, az idegen válik kooperációs mintává. Az emberség (az élet tisztelete) a minden másra irányuló emberi kapcsolat felszámolását kényszeríti ki, a halál és a halálosztás kockázatának egymásba csúszása felülírja a szokványos társadalmi hierarchiát, miközben az emberség egyenlő lett a fizikai magánnyal -- és megfordítva, a kontempláció vált a humanitás abszolút fokává.
Az a játékelméleti dilemma, hogy hogyan érhető el a legnagyobb kollektív haszon az egyéni haszonszerzésre irányuló (egoista) értelem uralma alatt, íme, megoldást nyert ebben az extrém helyzetben. Az egyéni és a kollektív racionalitás végre egybeesik, a "mindenki háborúja mindenki ellen" -- szorosan véve: állam kényszere nélkül, meglehet állami ösztönzésre, ám ezzel egybevágó egyéni belátással -- azért tud megoldódni, mert ebben a helyzetben mindenki abszolút egyenlővé vált. Míg a versenyben és a (hobbes-i) háborúban az okosabb, az erősebb, a befolyásosabb, a nagyobb hatalmú uralma alá tudja hajtani a gyengét, akitől viszont annak relatív egyformasága miatt sosem lehet teljesen nyugodt, a vírusban mindenki teste egyformán fegyver lett, egy csapásra kiegyenlítődtek az erőviszonyok, a haláltól (prima facie) egyformán fél és a halált egyformán onthatja mindenki, ami minden korábbi egyenlőtlenséget felülír. Fegyver voltunk hatékonyságát ezen túl -- még radikálisabban -- a használatának kiszámíthatatlansága is okozza: senki nem tudja, fertőz-e, senki nem tudja, megfertőzhető-e, tehát az emberi társadalom irányításában -- átmeneti abszolút kooperációjában -- egy külső, ismeretlen, kaotikus erő diktál, ölő- és halóerőnk kockán dől el. Egyenlőség és káosz kettőse vág rendet a kooperáció eddigi hierarchiáiban.
A káoszon egyfelől (idegenek között) az önfeláldozó, kockázatot nem ismerő segítség, másfelül a szeretet és a barátság mutat túl, amelyek megtörik a kooperáció maximumát azzal, hogy halvány zárójel kerül az önfenntartás parancsa és végeredményben a ráció köré; az előbbi -- idegenek közötti -- esetben más gyakorlatot írva elő azokkal szemben, akikről már biztosan tudni, hogy betegek (és fertőznek), mint azokkal -- mindenki mással -- szemben, akik talán azok. Az információhiányon ütött résbe belép a kötelességszerű kockázatvállalás azzal a világos céllal, hogy legyőzze az idegenség racionalitását és abban a reményben, hogy végső soron sikerül neki. Az emberség az értelmes idegenség és a kockázatos reménykedés között oszcillál. Nyilván azt hisszük, hogy az utóbbi nyer (mert a vírus legyőzhető). Ha nem hinnénk (= nem remélnénk), az idegenséggel szemben csak egy eszközünk maradna: a bekezdésben másodikként szereplő szeretet és barátság. Elég sokan vagyunk, akik inkább együtt halunk a családunkkal stb., minthogy bármikor beálljon közöttünk az értelmes idegenség állapota.
Közben azonban a (a piaci, szociális, politikai) kooperációk megszokott esetlenségének zárójelbe kerülése az elkülönbözés állapotában szépen megfojtja ezek termékenységét is. Ma még csak félünk a pénzünk megcsappanásától, emberi kapcsolataink átalakulásától, politikai vezetőink elvadulásától, gazdasági nyerészkedőktől stb., de az eddig felépült társadalom alapjaiban rokkanhat bele abba, hogyha a kooperáció (az idegenségben) sokáig konvergál a maximuma felé.
Idegenség és halálmegvető szeretet között az élet. Hideg ráció és önfeláldozó irracionalitás között a tökéletlen emberség. Mi változik?
