A politikai konzervatizmus folyamatosan problémát jelent(ett) a művelői számára, mert szemben az egyéb politikai identitásokkal (szocdem, liberális, libertárius stb.) nem ideológia -- ideológiának nevezve a többé-kevésbé változatlan elvek és értékek, de legalább világos változók mentén összeállított politikai világképet, doktrínát, cselekvési keretet --, hanem gyakorlat, amely folyamatosan változik a változó valóságra reflektálva. Ennek ellenére a konzervatizmusnak létezik rekonstruálható logikája (metarendje), amelybe nagyjából az összes gyakorlata illeszkedik, ezt a logikát pedig valamilyen igény adja az örök (a transzcendens és az ebbe ágyazott változatlan természeti törvény), a múlt (a régiség, a hagyomány, a szokások) és a jelen (a modernség, a haladás kényszere és a mindennapi tapasztalat) organikus összekapcsolására. A politikai konzervatizmus a gyökerében inkább antropológia (filozófiai embertan), mint politikai doktrína, mert az egyes ember köré, nem pedig közösségi szabályok érvényesítésére szerveződik, ami csak megerősíti az elmondottakat a -- politikai értelemben vett -- gyakorlat voltáról.

Ebből következően episztemológiai (ismeretelméleti) tartalmát, tehát kb. azt illetően, hogy mi a konzervatív politikai tudás és hogyan nyerhető ki, reflexióként és közvetítésként működik az említett sarokpontok között. Pandantja a politikai praxisban (döntésekben) a fontolva haladás, amely egy nagyon kifejező szintagma. Vele szemben nem nevezhető konzervatizmusnak, ami ideológiát képez bármelyik sarokpontból: így nem konzervatív az örököt abszolutizáló teokratikus, archaikus, rajongó keresztényi nézőpont; nem konzervatív a múltat, a tradíciókat és a szokásokat kimerevítő reakciós, tradicionalista nézőpont; és természetesen nem konzervatív a kizárólagosan haladáshívő progresszivista nézet. Ezek mind ideológiák, amelyeknek messze nincsenek olyan episztemikus problémái, mint a köztük lévő közvetítéssel megvert konzervatizmusnak, viszont így vagy úgy rombolják a politikai gyakorlat optimumát, benne az autentikus emberi élet lehetőségével.

Ami ez utóbbit illeti, ez volna a konzervatizmus fő gondja. Az autentikus élet gyakorlata személyes és közösségi érvénnyel -- egy másik frazeológiából véve a kifejezést -- a tárgyiasulás és az elidegenedés leghatásosabb ellenszere lenne. A konzervatív antropológiában egyaránt számolunk az autenticitásnak az örökre, a régire és maira vonatkozó igényeivel: szerintünk egyik nélkül sincsen autentikus emberi élet és nincsen -- nem mellesleg -- produktív, fenntarthatóan jól élt emberi élet sem. A közvetítés -- azaz a reflexív élet -- bonyolult, kifinomult művészet lenne, de autentikus, saját élet. Az, hogy ez nem lehetséges -- amint gondolom --, annak köszönhető, hogy maguk a sarokpontok robbannak le, illetve erodálódták már annyira, hogy nem töltik be funkciójukat a konzervatív gyakorlatban.

Miért? Nyilvánvaló, ahogy az orrunk előtt fogy el az örök megmaradt legitimitása és szervezőereje. A transzcendensnek és a természeti törvénynek (nem összetévesztendően a kereszténynek beállított politikai számítással) gyakorlatilag semmiféle politikai súlya nincs. Tradícióinkat mesterségesen bombázzuk szét a pluralizmus erőltetésével, miután ezek már korábban halálos sebet kaptak magával a tradíciókról való gondolkodással. Tudniillik, amint ez a gondolkodás -- a tradíció megélése helyett -- elhatalmasodik, illetve kénytelenek vagyunk értelmezve válogatni a versengő tradíciók között ("a" tradícióból tradíciók válnak, többesszámban), úgy objektiválódik és távolodik az élettől akármelyik konkrét megóvni kívánt hagyomány és válik skanzenné nem elválaszthatóan a harmadik sarokkövünk, a jelen -- a haladás, a modernség és a tapasztalatok -- nyomása alatt. Ami a tradícióknak a jelenbe való egyébként sem veszteségmentes befűződését tovább rombolja, hogy a jelen fő politikai hordozójává a tömegdemokrácia vált -- eszközeivel: a materializmussal, a piaccal, az egyenlőséghittel, a toleranciával, az értékrelativizmussal, a többségi ízléssel és szenvedélyekkel, a rövidtávú vágykiéléssel. A konzervatizmus ebben a csatában -- a jelenről alkotott saját felfogásával és a relfexív autonómiák védelmében -- részben magára maradt, részben a liberalizmussal került egy oldalra a tömegdemokráciával szemben, de oldaluk, elég körülnézni korunkban, a vesztes oldal. (Hasonlóképp, a konzervatív politikai pártok vagy liberálissá vagy etno-konzervatívvá váltak, nem véletlenül, vö. a három sarokpontot. Teokratikus igénnyel fellépő pártok nincsenek a Nyugaton.)

Röviden: az örök, a hagyomány és a jelen is elveszítették azt az erejüket a konzervatizmus számára, ami értelmessé tenné a közvetítést közöttük. Ez a hiány végzetes a konzervatív gyakorlatra nézve. Lehet bár úgy tenni, hogy az egyes sarokkövek magukban is értékelhetők, de amikor politikai értelmet keresünk nekik, rendre vissza fognak esni az egyes -- az autenticitást tekintve -- terméketlen ideológiákba. Ettől kezdve a konzervatizmus kizárólag önáltatásban és/vagy agresszióban tenyészhet a politikai színpadon, illetve megmarad politikai (közösségi) relevancia nélküli személyes beállítottságnak. Ennek következtében az ember mint jelentéssel teli autonómia (azaz a három sarokpont vonzásában -- értelemszerűen eltérő hangúlyokkal -- élő művelője a közösségi létnek, a beláthatóságnak, a józan észnek, ízlésnek, jellemnek, összetett antropológiának, az autentikus létnek, a polgáriasult életnek: tulajdonképpen a tárgyiasulás és elidegenedés feloldása maga) elitista szubverzió marad a tömegdemokráciával szemben, amelyhez vagy van kedve egy konzervatívnak, vagy nincs.

Magyarországon konzervatívnak látszani objektíve nehezebb, mint Nyugaton, mert ott van még a mélyben kitapinthatóan valamiféle organikus hagyománya a polgári létnek; annyival könnyebb viszont, hogyha az öröknek nincs komolyabb súlya, a jelenbeli élet pedig súlyosan kompetenciahiányos, agresszív politikai hagyományként a nyugati polgárosult nemzetekben ismeretlen erővel jelentkezik az etnonacionalizmus, amely folyamatosan megkísérli elorozni a konzervatív jelzőt is. Most már talán tudjuk, hogy ez konzervatívnak nem, csak az egyik sarokpontból képzett ideológiának tekinthető, amely nem a közvetítésben él, nem járul hozzá az autentikus élethez, hanem kimerevített konstrució, ideológia, doktrína, eleve a hatalmi manipuláció jegyében fogant álhagyomány. De éppen a másik két sarokpont gyengesége és a köré font permanenes hazudozás teszi, hogy mégis sikerrel jár szegény országunkban. Természetesen elsősorban az ember kárára, aki -- ha magyar -- triplán elidegenülve éli a sorsát: elidegenülve az öröktől, az autentikus hagyományoktól és a jelentől. Röviden: magától.

Összefoglalva: míg a konzervatizmus lehetne az abszolút autentikus emberi élet politikai gyakorlata, ennek mégis gyenge, mert közölhetetlen, közvetíthetetlen (a fenti háromoldalú közvetítés robbant le). Mezoracionális, kevesek által beszélt nyelv marad, ezért nem képez tömeget. Személyes diszpozícióba esik vissza, mert politikai gyakorlatként a tradicionalizmus lehetőségétől - az egyetlen organikus tudásalapjától - eltávolodva végzetesen meggyengült. A nyakló nélküli pluralizmus és értékrelativizmus -- a jelen eluralkodása az ember fölött -- ugyanakkor nem hoz létre termékeny szervezőelvet, hiába gondolják a liberálisok. (A progresszívistákat nem veszem ide, mert azok már nem gondolkodnak ebben az értelemben.) A politikum elvált a humánumtól és amire tömegszinten a politika berendezkedett, az öli a humánumot. A jövő társadalmi gyakorlata az esetlegességé és a kiszámíthatatlanságáé, ezek egyedüli ellenerejének a technológia tűnik, de ez az erő ma inkább centralizált, mint piaci, pláne anarchikus (szabadságelvű).

P.S.: Nem foglalkoztam azzal a felfogással, miszerint minden hagyományos, ami van, mert minden, ami van, az organikusan jött létre csak annál fogva, hogy valamiből lett és valamivé lesz. Nevezzük ezt panglossi realizmusnak, amely természetesen nélkülözi a sarokpontok közötti közvetítés kulcseseményét, amely a konzervatizmust meghatározza, illetve magának a hagyománynak is olyan objektivista felfogást kölcsönöz, ami egy antropológiai gyökerű politikai gyakorlattól nagyon messze áll.