Isztin Péter korábbi cikkét bírálja a Mérce szerzője, de mivel nem várható az olvasótól, hogy több hullámban kövessen egy Magyarországon periférikus vitát (ami persze lényegbevágó lenne minden civilizált országban, de hát Istenem, ilyenek vagyunk), magamat a Mérce szerzőjének, Kiss Soma Ábrahámnak (KSÁ) egy-két tézisére korlátozom.
KSÁ szerint "a túlórapénz esetleg azért éri meg a munkásnak, mert alul van fizetve, így (...) kénytelen áruba bocsátani munkaerejét, ahelyett hogy maga rendelkezzen fölötte". A kijelentésben mint cseppben a tenger mutatkozik meg, hogy a magyar kommunisták képtelenek megérteni két összefüggő dolgot, amit Marx például világosan látott. Egy, kapitalizmusban mindenki áruba bocsátja a munkáját, ha tetszik neki, ha nem, egyformán a segédmunkás és a vezérigazgató, illetve amennyiben járadékosként tulajdonosként valaki nem kényszerül erre, annyiban mindenkinek megvan a lehetősége tulajdonossá válni. Röviden: a kapitalizmus (Marx szerint, nem a magyar kommunisták szerint) "rendszerprobléma", nem elosztási probléma ("alulfizetettség"), azaz a túlórakérdés végső soron - KSÁ következtetésével szemben, lásd az idézett kijelentést -- nem egyszerűen Ingolstadt és Stuttgart (a német autóipari multik igazgatóságainak és beosztott szervezeti egységeiknek az) ügye. A másik ezzel szorosan összefüggő, a magyar kommunisták által nem értett kérdés, hogy a piac, ahol a munkaerő adás-vétele zajlik, a pénzzel együtt a társadalmi koordináció leghumánusabb mechanizmusát hozták létre; nincs más társadalmi szintű mechanizmus, amely megközelítően ennyire tiszteletben (de persze egyensúlyban is) tartaná emberek önfenntartásának, képességeinek és igényeinek szerteágazó szempontjait, azaz kétséges, hogy a kapitalizmus mint rendszerprobléma kérdése kérdés-e egyáltalán.
Röviden, a piac és a pénz ugyan kapitalizmust szül, de a totális állam szegénységet és halált. A kettő között meg nincs semmi a modernitásban. Lehet választani. Az újraelosztáshoz szükséges források létrehozásához kapitalizmus kell, de az újraelosztás (tárgyalása) feltételezi a munka áruba bocsátását és ennek elfogadását. KSÁ-nak tehát választania kellene, hogyan érvel, kommunistaként (amire a "kizsákmányolás", az "áruba bocsátás" és tőke-munka ellentét szövegbeli fixáltsága utal), szakszervezeti vezetőként (amit az államot angazsáló béremelő indulata látszik erősíteni), vagy sima progresszivista mozgalmárként (amit a dehonesztáló igényű nyelvezete mutat).
Bárhogy is legyen, az állítása, hogy "a periféria- és félperifériaországokban napjainkig virágzik a tőkés elnyomás kismillió formája, gyerekmunkától életveszélyes munkakörülményekig [a] tőkés termelési módba tagozódva" értelmetlen, mert ismétlem -- nagyvonalúan megengedve a bírálatának moralizáló aspektusát is (ami megint csak nem Marx sajátja) --, a "tőkés termelési módnak" a totális rendszereken kívül nincs alternatívája, a magyar kommunisták sem tudnak ilyen alternatíváról, tehát a kapitalizmust nem lehet koherensen támadni. Legyen ez a kommunista KSÁ(1) kritikája tőlem.
A szakszervezeti érzelmű KSÁ(2) közben nagyon leegyszerűsíti a "tőkés termelési módon" belüli munkaerőpiaci logikát, és félő, elköveti azt a hibát, amellyel Isztint vádolja, hogy ti. "nulla (én azzal enyhíteném, elégtelen) ismerettel rendelkezik" a témában, vagy, a másik lehetőség, "totálisan érzéketlen, a tőke féltudású elit érdekeit kiszolgáló propagandista". Ma Magyarországon a munkaerőhiány következtében a bérek folyamatosan emelkednek. Nagyon sok ember nem hajlandó munkába állni, mert a kormány alávágott a munkaerőpiacnak a közmunkával és a szociális juttatásokkal. Ezeknek a tényezőknek sokkal nagyobb szerepük van a túlóráztatásra (munkaidőkeretre) vonatkozó ötletben, mint a multik ravaszkodásának és kizsákmányoló dühének. Ha megfelelő minőségű és mennyiségű munkaerő állna rendelkezésre, nem lenne szükség nemzetgazdasági szintű túlóraszabályozásra, de nem áll, ami nem a multik, hanem a kormány és a magyar társadalom hibája. A multik abban sárosak, hogy e sorok írójának szerteágazó tapasztalatai alapján nem használják ki a belső hatékonysági tartalékaikat. (Ha viszont kihasználnák, 10-30%-kal kevesebb munkaórára volna szükségük, tehát a szakszervezeti szemlélet megint rosszul jár. Van tehát -- szervezetlenség idején --, amikor a túlóra a "leghumánusabb" hatékonyságnövelési út.)
Azaz a dolgozók valóban "az aktuális piaci folyamatok és szabályozások mellett" kapják a bérüket, de ezek a folyamatok jóval komplexebbek annál, mint KSÁ gondolja. Értelmetlen az a feltevés, hogy ez a bér aztán "a lehető legkevesebb", mert természetesen az. Miért lenne több annál, amivel a dolgozó hajlandó munkába állni? (Mint említettem ez egyre nő, mert munkaerőhiány van, azaz a piacon jóval nagyobb érdekérvényesítő erővel lépnek fel a munkavállalók.) A dolgozó éppen úgy a lehető legkisebb (azaz optimális) bért kapja, ahogy fogyasztóként is a lehető legolcsóbb (optimális árú) terméket választja, és nem fizet fölöslegesen a drágábbért. A dolgozó fogyasztóként éppen azt a racionalitást érvényesíti az áruval szemben, amit az ő árujával szemben a munkáltató, nota bene azzal, hogy az olcsóbb árut választja, maga helyezi "bérnyomás" alá az árut előállító munkást.
Két szempont még. KSÁ ne feledje, hogy szerte a világban vállalatok ezrei mennek tönkre minden pillanatban, mert nem képesek összehangolni a kínálatukat és a keresletet a költségeikkel. Az ő dolgozóik egyenesen az állásukat vesztik -- vajon hogyan értékeli a szakszervezeti szemlélet ezt a jelenséget? Továbbá bár a piacon per definitionem minden áruként tud csak megjelenni, ez nem jelenti, hogy általában az emberi élet minden mozzanata áruvá válna. Szemben a totális államokkal, amelyekben az emberi élet minden mozzanata az állam tulajdona. A filozófiai és gyakorlati feladat ebből következően lehet akár az autentikus, kényszermentes élet tartományának növelése, de mint mondtam, erre még nem születtek fenntarthatóan jó átfogó megoldások.
Ennyit mondanék most -- megtakarítva a progresszivista KSÁ(3) nyelvi agressziójának illusztrálását --, amiből talán látszik már a magyar kommunisták (KSÁ és több más a Mércén rendszeresen napvilágot látó tévhit) logikája, amelyre aztán a kapitalizmusra és a vállalatokra vonatkozó aktuális észrevetételeiket felfűzik. Ezzel nem azt állítom, hogy minden rendben a globális - és benne a magyar - gazdaságban, amelynek egy szelete a munkaerőpiac. De hogy milyen torzulásokat érzékelünk, annak felméréséhez kevesebb ideológiát és több megértést kívánok a megszólalóknak.
