Az emberi jogok fokozatos elburjánzását élvezhetjük a II. világháború lezárulása óta. A jogok és a rájuk épülő jogosultságok (entitlements) többedik generációja vált részévé a nyugati világ progresszivista felfogásának, aminek alapja az emberek morális egyenlősége és ezzel (nem szándékolt) összefüggésben az értékrendek és kultúrák relativista megítélése. De ezek a jogok jórészt üresek. Jó, ha a töredéküket veszik komolyan azok, akikkel szemben érvényesülniük kellene. A szokványos logika szerint nyomáscsoportok, kisebbségek, hagyományosan "diszpreferált" életformák elkezdik követelni önmaguk elismerését, a következő lépésben "emberi/polgári jogokat" vindikálnak maguknak, amelyeket aztán megpróbálnak többé-kevésbé erőszakos lobbizással állami és jogi védelemhez juttatni; de ha nem is sikerül ez utóbbi, nem szűnnek jogoknak nevezni azt, ami legfeljebb a vágyuk vagy az önfelfogásuk része.
Így válhattak a jogok ténylegesen parttalanná az utóbbi időben anélkül, hogy jelentős részük kötelességeket generálna, ti. anélkül, hogy valaki, nota bene a társadalom, elismeri a jogomat és a saját kötelességének tekinti ezek tiszteletben tartását, a jogoknak nem sok értelmük van. Mivel a legtöbb (emberi, szociális, gazdasági, identitással kapcsolatos) jog nem volt képes generális (jogi) kötelezettségeket és/vagy (erkölcsi) kötelességeket megalapozni, valójában nem sok értelmük van azon túl, hogy jelzik, hogy egy bizonyos gondolati séma szerint bizonyos helyzetekben mi volna az államok, az emberi közösségek vagy az egyes emberek követendő viselkedése.
Az emberi jogi liberalizmus (valójában progresszivizmus) sajátos zabigyereke egyfelől az antik eredetű pozitív (írott) törvényi és szokásjogi hagyománynak, amely valódi, kötelességekkel és szankciókkal társuló jogokat alapoz meg, másfelől az ugyanebből a korból származó, majd a kereszténységben kiteljesedő isteni, vagy természeti, törvénynek (természetjognak, ius naturale), amelyben a világ jól-elrendezettsége átfogóan, kozmológiai és erkölcsi igazságként nyilatkozott meg. Az emberi jogok az előbbi nyelvét és az utóbbi univerzalitását használják mindkettő kötelesség-komponensétől eltekintve. Míg az emberi jogi paradigma mindkét említett forrása (szülője) a jogok és a kötelességek szoros korrespondanciájával operált, addig az inkriminált paradigma nem örökölte a kötelességek rendjét: az (emberi) jogok nagyrészt tökéletlen normák (erkölcsi felhívások) maradtak ellenoldali kötelezettségek és szankciók nélkül, ami viszont tág teret nyit a politikai agóniának.
Ami a témám szempontjából még lényegesebb: a kötelességek és jogok megalapozása az emberi jogok előtti rendben, akár a pozitív jogot, akár a szokásjogot, akár a természetjogot nézzük, nem az egyes személyek kvalitása - individualitása, erkölcsi egyenlősége, majd ezekre alapozva az elismerendő identitása -- volt, hanem a közösség (ad absurdum a Világmindenség) és a törvénye. Minden egyes ember a közösségen keresztül nyert jogot és kötelességeket. Óriási jelentősége van ennek a jogok és a kötelességek ésszerű korrespondanciáján túl is. Tudniillik az indirekt jogképesség (az a tény, hogy a közösség részeként rendelkezik valaki jogokkal és kötelezettségekkel/kötelességekkel, nem közvetlenül az ember voltából fakadóan, naturálisan) egyszersmind biztosította egy emberi közösség kohézióját (aminek a pótszerét ma a nacionalizmusban keresik a tömegek). Szemben a mai helyzettel, amelyben -- a mi szempontunkból -- a jogok és a progresszió együtt a folyamatos agónia és előremenekülés dinamikáját kényszeríti a társadalmakra, minden nyitott és fogalmunk sincs, mit hoz a "fejlődés", a korábbi helyzet legalábbis az erkölcsi stabilitást jelentette minden egyes ember számára.
Míg régen -- hogy egy kézzelfogható példával éljek -- a családok stabilitását a szülők és a gyerekek eltérő kötelességei jelentették és a gyerekek vagy a házastársak e kötelességek teljesítésétől várhatták a saját "jogaik" érvényesülését, ma a női, gyerek- vagy épp az emberi jogok és jogosultságok közvetlenül hatnak és ássák alá a családok funkcionalitását. A konkrét helyzetben a nagyobb részt hagyományosan, kisebb részt esetszerűen elvárt "hivatali" kötelességek és felelősség helyett, ami a családfőséggel járt, ma a női és gyerekjogok védik az apáktól a családtagokat, az utóbbi kötelességeinek és felelősségének cinikus "meghaladása" mellett. Tehát amíg régen a társadalom tagjai a természeti törvényen, a szokásokon és az írott jogon keresztül reflektáltak a bizonyos élethelyzetekben, funkciókban, pozíciókban rájuk háruló kötelességekre és ezzel biztosították a helyzetben résztvevő többi ember (polgár) "jogainak" érvényesülését, addig a mai agonisztikus korban -- a mi érvelésünk szempontjából nézve -- generális emberjogi klauzúrák érvényesítését várja el a progresszivista gondolkodás logikája minden ugyanilyen élethelyzetben. Mondanom sem kell, ennek az az ára, hogy a puszta morális egyenlőségen alapuló generalizáló jogiasság gyarmatosít minden valaha működött más logikát és nem hagy semmi mást a színen, mint az agónia dinamikáját.
A hierarchikus (pontosabban, a tágan "hivatásrendi", kötelességekből eredő) viszonyok felváltása az egyenlőségen alapuló agóniával (a családokban, az iskolákban, a tudományban, a politikában, az erkölcsi világban) az egyének és az állam közötti intézmények átfogó hanyatlását, az értelmes emberi élet lehetőségeinek beszűkülését eredményezi. Az emberi jogi liberalizmus tehát semmivel sem visz közelebb a megelégedett élethez és a plusz szabadság (ti. beavatkozástól való mentesség), amit kikényszerít, nem hoz magával nagyobb boldogságot, ellenkezőleg.
