A megelőző lassulás, majd 2010-től a fokozatos visszafordulás a rendszerváltáskor még egyenes vonalúként és egyenletesként elképzelt mozgásban alapvető tanulságokkal szolgálhat magunkról. Például:
- Alapvető kompetenciák hiányoznak a magyar társadalomból a kapitalizációnk és a modernizációk történeti töredezettsége miatt, amelyekről mit sem tudott a politikai osztály 30 évvel ezelőtt, és ma sincs felkészülve ennek a hiánynak az -- immár más történeti helyzetben való -- kezelésére. A politikai osztály és a közéleti értelmiség termékeny önkritikája és jelentős vérfrissítése nélkül esélyünk sincs legitim, produktív nemzeti stratégia kialakítására.
- A magyarok legerősebb késztetése -- az egoizmus és az etnicizmus (a nemzeti traumák nyomán kialakult sérelmi-védekező ösztönből és a modernizáció töredezettségéből együtt következő) roppant káros kombinációja -- még hosszú évtizedekig velünk marad, ha Orbánt sikerülne is elküldeni. (Erre a késztetésre épít Orbán politikája, amikor az egyén/család egoista horizontját és a nemzet/etnikum kollektivista horizontját szólítja meg és ellenséges a köztes intézményekkel szemben, mint a társadalmi bizalom, az önkormányzatok, a piac, a civil társadalom, az állampolgári kezdeményezések stb., és ugyanezért olyan sikeres a hatalmi stratégiája explicit elnyomás nélkül is: mert nemcsak létező, hanem a domináns beidegződésekre épít.) Ezzel a ténnyel szembe kell nézni és nem szabad úgy tenni, mint amely a budapesti politikacsinálás öt négyzetkilométerén meghaladható.
A demokratikus ellenzék nem annyira demokratikus, mint racionalista: ezért nem érti, hogy egy töredékesen modernizált országban legitim az elfojtottságban, irracionalitásban, traumákban rejtőző politikai akarat is. Ez a racionalizálatlan, reflektálatlan akarat viszont kellő empátia mellett kiindulópontja lehetne -- az egoizmusok helyett -- a koordinációra képes individualizmusok és -- az etnicizmus helyett -- a modernizációs nacionalizmus felé való elmozdulásnak, ami viszont már komoly politikai tőkét jelenthetne az országnak. Magyarul, nem szabad lemondani a létező kultúránk műveléséről -- ez mindenképp termékenyebb hozzáállás, mint meghaladni akarni azt.
- Az eddigiek arra figyelmeztetnek, hogy az egyetlen legfontosabb feladata azoknak a politikusoknak, akik valóban a közjóért munkálkodnak, a liberális demokrácia (mint a legfőbb politikai jó) stabilitásának: intézményrendszerének és kultúrájának elültetése a társadalomban.
- Ugyanakkor nem lehet a liberális demokrácia mögé állítani egy szegényedő, lemaradó politikai közösség túlnyomó részét a biztonság, a gazdagodás és az identitások megélhetőségének reális perspektívája nélkül. "Európába, de együtt" -- valahogyan. Ami távolról sem egy egyszerű kérdés, tekintve a globális értékteremtési struktúra és a versenyképesség kritériumainak rohamos átalakulását, amelyben Magyarország egyelőre alig kapott lapot.
- Ahogy az EU-nak sincs pontos jövőképe, úgy Magyarországnak sincs EU-képe. Ennek a kettős hiánynak az orvoslására -- a saját érdekünkben -- hathatós kampányt kell indítani az Unió döntéshozatali fórumain.
Mindenesetre nyolc év MSZP-vezette pangása, majd az újabb nyolc év nemzeti szocialista rombolása után már az is kihívás lesz, hogy a helyzetünket értékelni és érteni tudjuk. Félek tőle, olyan mélyre jutottunk kulturális, szociológiai, politikai stb. tekintetben, hogy a mai állapotunkat is csak utólag fogjuk tudni rekonstruálni, ha egyáltalán. A ránk váró feladatok fényében az ellenzék mai -- majdhogynem frivol -- viselkedése nem a kiutat mutatja, hanem a válság mélységét.
