Nem éppen tekinthető sikeresnek Orbán osztrák-/német-politikája, amennyiben az osztrákok láthatóan a nemzeti politikájuk részének tartják a vendégmunkások családi apanázsának korlátozását, illetve ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy a következő német kormány politikájában a (muszlim) bevándorlókkal szemben -- helyesen -- jóval nagyobb szigor fog érvényesülni (jóllehet nem világos, hogy Németország kulturális önképében eredményez-e ez majd változást, vagy csak az átalakulás lesz megfontoltabb a társadalom sikeresebb gazdasági integrációjának érdekében). Orbán tehát elveszíteni látszik a migránsozás lehetőségét a Nyugattal szemben, vagyis Soroson kívül nincsen már belpolitikai üzenete (miközben Sorosból persze nem sikerült az EU-ban releváns ellenfelet faragni). Ez a kevés is elég lesz persze a következő választások megnyeréséhez, de utána sürgetően merül majd fel: kit gyűlöljön ezentúl a 2,5 milliós Fidesz-tábor?
Kézenfekvő upgrade-nek tűnik nacionalista szempontból a székely kulturális, esetleg a területi autonómia felkarolása. A Kelemen Hunor-féle szervilizmus, a parírozó önkormányzatok és a politikán inneni romániai magyar erőközpontok (sajtó, egyetem, sportélet) kistafírozása a potenciálisan mozgósítható helyi magyar gazdasági érdekekkel (OTP, Mol) és magyar származású román üzletemberekkel a háttérben egyaránt valamiféle akcionizmusra mutat, amit a Romániával bensőséges kapcsolatokat ápoló, a magyar kormánnyal viszont egyre kritikusabb USÁ-val kapcsolatos érdekeink sem korlátoznak majd. Ilyenek ugyanis az amerikai keleti parthoz nem nagyon kötnek már, legföljebb a cégvilághoz. Ha a nacionalista ellentétek fokozása az oroszoknak is érdekévé válik, akkor akár nagy lehetőséget is láthat ebben a Nyugat felé témát és további befolyást vesztő magyar külpolitika. Ehhez azonban "jó volna" tudni az oroszokkal karöltve további dezintegrációt generálni az EU-ban (Katalónia, Dél-Tirol). Nem kétséges, hogy lesznek ilyen próbálkozások.
Ha a Párizs-Berlin tengely fölébe kerekedik az intellektuálisan, szervezetileg és befolyásában is gyenge mai Brüsszelnek, akkor Orbán tere vészesen beszűkül a lavírozásra, mert Brüsszel -- amelyet idáig folyamatosan ócsárolt -- megszűnik valós egyezkedési helynek lenni. Az erdélyi-székelyföldi front -- ilyen körülmények között félig-meddig kényszerűnek tekinthető -- megnyitása a magyar nacionalizmus súlypontját a fiktív, tehát visszabeszélni képtelen ellenségektől a kézzelfoghatóbb, hagyományosabb irányba vezetné vissza, és egyúttal szolgálná a a témafrissítést is. A saját politikai pozíciójának erősítése mellett ebben a kontextusban is érdemes értékelni a román miniszterelnök szokatlanul durva válaszát a székely-magyar aspirációkra ("ha az a zászló ott fog lobogni a szélben, minden ottani felelős ott fog lobogni a zászló mellett") -- nos, a románok nem lesznek azok a bárgyú, elnéző, nota bene civilizált ellenség, akihez Brüsszelben szokott az Orbán-garnitúra. Az erdélyi nacionalizmus élesztgetése olyan kockázatos ügy, amely súlyos következményekkel fenyegetheti a térség békéjét.