A kérdés annál is fontosabb, hogy láthatóan az autokráciák saját politikai legitimációjukra kezdik használni Krisztus örökségét, amihez asszisztálnak az autokráciák keresztény testületei (és főpapjainak jó része). Vajon mi ennek az oka?
Európa "keresztény örökségének" védelme két szempontból is problematikus. Egyrészt, mert nem választható el és főleg nem állítható szembe Európa klasszikus, zsidó, felvilágosodás kori és progresszív örökségével (és ezzel korlátozzuk magunkat a pozitívumainkra), másrészt nem világos, mit értünk kereszténység alatt, és itt két dolgot szokás: a biblikus, hívő, "élő" kereszténységet és a keresztény univerzum artefaktumait (a világunkban való műveit és objektivációit: erkölcsi hagyományát, templomait, művészi alkotásait, a feszület szimbolikáját a köztereken, a nyugati önreflexió -- ideértve a szabadság -- bonyolultságát és mindenekelőtt magát az egyházat, ennek dogmatikáját és hierarchiáját).
Amikor az autokráciák kijelölik a kereszténységet mint egyfelől a progresszivizmussal, másfelől az idegen kultúrák immigrációjával (bevándorlásával) szemben megerősítendő falat (vö. kerítés), jellegzetesen úgy tesznek, mintha az élő kereszténység egyszerre tromfolná az európai történelem egyéb szellemi forrásait és kellően erős lenne az objektivációk újratermelésében is, tehát mintha kifele és befele is kellő erővel hatna. Jól tudjuk, hogy ez egyik vonatkozásban sem állja meg a helyét. Európa nem egyenlő az élő, hívő kereszténységgel, soha nem is volt, és a mai erőtlensége okán nyilván nem is lehet már egyenlő vele. Ezt a kijelentést csak az fogadja hisztérikusan, akinek nem sok köze van a kereszténységhez, akinek ellenben van, az problémaként kezeli. És nem látszik egyelőre, milyen megoldást találna rá.
A hisztérikusok számára az élő kereszténységgel való takarózás jellemzően a történeti keresztény mű kiemelésének és hatalmi pozícióinak megőrzésére szolgál egy politikai napirendnek alávetve. Ehhez álhittel takargatják a politikai kereszténységet. Holott egyszerűbb lenne azt mondaniuk, hogy a mű helyét akarják rögzíteni az Észak-Atlantikum egymilliárd emberének életében, jóllehet ennek az egymilliárd embernek a körében az élő kereszténység hatóereje folyamatosan csökken. Mármost a keresztény közéleti embernek -- eltérően a politikai kereszténytől -- ez, az élő keresztény hit térvesztése az elsődleges problémája, nem pedig az idegen kultúrák és a progresszió térhódítása. Az a kudarcunk, hogy ez utóbbiakat nem tudjuk magunk köré szervezni, ám nem gondoljuk, hogy a mű politikai rögzítése ezen segítene. A keresztény ember az élő hit visszaszorulásában látja a felelősségét, amely a másodikat -- az idegenség eluralkodását -- magyarázza. Nem pedig az utóbbi visszaszorításától reméli az első megoldását. A progresszivizmus és a multikulturalizmus homogenizáló hatásának felpanaszolása tehát érvényes diagnózis, de mivel a műre irányul és hazudik a mögötte lévő hittel kapcsolatban, teljesen irracionális elvárásokat támaszt az emberi élettel szemben. Konkrétan a tájképbe merevítését. (Jelzem, teljesen más útja lenne az érvelésnek, ha nem a kereszténységet emelné ki Európa kulturális identitásának védelmében, hanem a plurális európai tradíciót, ahogy fentebb érintettem. Ez utóbbi a nyugati konzervativizmus útja, amelynek azonban különböző okok miatt ma nincs keletje Európában: most éppen nem látszik ki a progresszivizmus és a nacionalizmusok mögül.)
A kereszténység egyetlen potens útja a tágan értelmezett hatalomba Ferenc pápán és az evangelizáción át vezet, amelyet éppen a mű-keresztények utasítanak el a legvilágosabban. Amikor a Krisztus és az emberi mű közötti választás politikai szempontokra redukálódik, ott a kereszténység halálra van ítélve. QED. A kereszténységgel való takarózás olyan logikai, kulturális és teológiai hiba, amelyet jellemzően újpogány-nacionalista kurzusok követnek el a XX. század eleje óta. Magyarország akkor is élen járt és most is élen jár ebben az eltévelyedésben. Persze ez a politikai keresztények szempontjából nem hiba, hanem ellenkezőleg, a nacionalizmus hatékonyságának emelését szolgálja. A politikai kereszténység értelme már több mint száz éve úgyis leginkább csak a nacionalizmus szolgálata. Ez idő óta maga a nacionalizmus is része a keresztény műnek, vagy még inkább maga alá temette azt. Sajnálatos, ahogy a püspöki kar -- megint csak tisztelet a kivételeknek -- kollaborál ebben.
