Korábban volt az a Fidesz, amely a középosztályi szavazóbázisának táplálásával és a baloldal párhuzamos, részben jogos gyalázásával jutott hatalomra és erősítette meg visszatérően a hatalmi bázisát. Igaz volt ez 1996 és 2013 között, bármilyen aktuális jelszó vitte is a prímet a párt politikájában. A baloldali kritika ezt perverz újraelosztásnak nevezte a szociális oldalon, nacionalizmusnak a másikon -- de tény, mindig volt egy "szociális" és egy "nemzeti" vonulata, amelyek egymást erősítették. Igazolta volna valamelyest ezt a politikát, ha e két motívum célja nem pusztán a hatalmi bázis megerősítése, hanem a középosztály kompetenciáinak és fenntartható autonóm bővülésének elérése lett volna (szemben az állami járadékosság és kiszolgáltatottság erősítésével), a nacionalizmus pedig valóban a nemzet reális teljesítményéből, és nem sérelmi politikából táplálkozna máig. De ez a Fidesznek sosem volt érdeke -- szemben a társadalom közvetlen ellenőrzésével, ami nagyon is.
2013-tól, nagyjából a következő választási kampányra ráfordulva azonban a Fidesz egyre inkább a társadalom alsó felének a közvéleményből és a közéletből való kiszorítását célozza az elesettebbek teljes depolitizálásával, illetve -- 2015-től különösen -- amit szociális oldalon már nincs forrása biztosítani vagy fokozni, azt nacionalista-sérelmi-bezárkózó politikával pótolja. Politikájának két -- szociális és nemzeti -- komponense között a hangsúly az utóbbira tolódott. Innen (is) a Fidesz-propaganda egyre erőszakosabb Nyugat-ellenessége, amihez a migráns-válság ráadásul jó -- részint jogos -- keretet teremtett. Nem feledtetheti azonban ez, hogy a Fidesz-kormányzás nagyjából minden létező fronton kudarcos, vagy legalábbis a globális trendek farvizén ért el eredményeket. A nacionalista propaganda mélyülése most egy minden előzetes jel szerint kudarcos lakáspiaci beavatkozással próbál megint "szociális" oldalon erősíteni, de a várható kifutása ennek is az, hogy kormányzati hozzáértés és tényleges gazdasági eredmények híján, a Jobbiktól fenyegetve megint a nacionalizmusra fog hárulni a szavazóbázis megerősítésének terhe (immár elsősorban nemzetbiztonsági felhangokkal).
Mindent összevetve a politikai kormányzás határozza meg a párt társadalmi stratégiáját. Még egyszerűbben: Orbán hatalmon maradásának végső érdekét szolgálja minden társadalmi és politikai machináció, ideértve a korrupció intézményesítését és a nemzetbiztonsági indokú alaptörvény-módosítási kísérletet, az aktuális félresiklásokat és nem várt hatásokat pedig újabb, legtöbbször ad hoc intézkedésekkel kompenzálják. A stratégia adott, az intézkedések teljesen tetszőlegesek, de folyamatosan radikalizálódnak, hogy kellő biztonsággal -- végső soron a jól kézben tartható parlamenti kétharmaddal, vagy az abszolút hatalom egyéb, még megismerendő eszközeivel -- szavatolható legyen a végcél: Orbán gyakorlatilag korlátlan uralma. Ugyanakkor a politikai intézkedések zöme a források elapadásával egyre inkább a nacionalizmusra és az alkotmányosságot még minimálisan számon kérő Nyugattal való ellentétek élezésére korlátozódik, ami fokozottan veszélyessé teszi őket, erősíti a radikalizálódás visszafordíthatatlanságát, így a jórészt Orbán hatalmának garanciájául szolgáló, egymásra rakódó politikai intézkedések már maguk idézhetnek elő olyan helyzetet, amelynek versenyképességi, nemzetstratégiai és biztonsági összetevői egyre kezelhetetlenebb, komplex válsággal fenyegetik Magyarországot.