Van egy kitartó kommentelőm, bizonyos unionista, aki régóta mondogatja (egy speciális kontextusban, amit most nem idéznék fel), hogy a magyar politika alapvetően a filozófia és a biológia összecsapása -- és igaza van. Ami első ránézésre nagyon leegyszerűsítőnek tűnik, az a másodikra már elviselhető.
Viseljen el az olvasó, megkérem, most egy csúnya mondatot, majd megmagyarázom: mulatságos igazolva látni a posztjaim utáni kommentekben is, hogy az "autentikus" hazai "konzervatívok" alapvető újra és újra beigazolódó alapreflexe, sőt ismertetőjegye, a biologizálás (homofóbia, szexizmus, etnicizmus, rasszizmus, kulturális esszencializmus, természetjog és természeti törvény, teremtettség), míg a fundamentalista "liberálisoké" az antinaturalista konstruktivizmus (szépen magyarul szólva), azaz minden természetes, természetesnek beállított, vagy akként érzékelhető minőség (születés és halál, genetika, közösség, egyenlőtlenség, hagyomány, erkölcs, szenvedély, Isten, emberi voltunk) társadalmasítása, kijavítása, és/vagy kiküszöbölése. Ez a lakmuszpapír (kb. a konstruktivizmusé, majdnem kb. az amorális "fejlődésé") elég megbízhatóan működik. (Polgári-liberális) konzervatívnak lenni annyi, mint nem elszíneződni, ami nagyon nehéz.
Kevésbé csúnyán a "konzervatívok" a természeti adottságok alapján építenék fel az ideális társadalmat (független attól, hogy a természeti adottságok valóban természetiek-e, pl. erős a gyanú, hogy a vallás[ok], a természeti törvény, a fehér faj felsőbbrendűsége pl. maguk is társadalmi konstrukciók). Velük szemben a "liberálisok" (valójában sokkal pontosabb a "radikális" jelző) a természeti (vagy ekként hivatkozott), óhatatlanul egyenlőtlenségeket rejtő adottságok kiküszöbölésére, de legalább társadalmi semlegesítésére (denaturalizálására) törekednek. Az egyik véglete egész embercsoportok elpusztítása "természeti" alapon, a másiké egész embercsoportok elpusztítása "társadalmi" alapon. Az egyik nem változtatna semmit az "öröklött renden", a másik teljesen átírná az öröklés természetes mechanizmusát szó szerint a génmanipulációig és a kibernetikáig. Az egyik szerint az emberek egyenlőtlennek születtek (és legfeljebb egy másik "természetes" alakulatban, a nemzetben -- K-Európában kulturális, vagy etnikai alapon, az angol-szász világban az alkotmányos, törvény előtti egyenlőségüknél fogva -- lelhetnek egymásra, ezért a nemzet és az alkotmány védelme akár fontosabb is lehet az emberi humánum egyetemes érdekénél). A másik szerint univerzálisan egyenlőnek születtünk, velünk született jogaink vannak, és ki kell küszöbölni azokat a gyakran természetinek és változtathatatlannak álcázott társadalmi mechanizmusokat (ilyen a nemzet, a biológiai nem társadalmi megszokottságai, a kapitalizmus által szentesített verseny stb.), amelyek egyenlőtlenségre kárhoztatnak minket -- magyarán ki kell bővíteni a jogok készletét, ameddig a szem ellát, vagy még annál is tovább.
A migránsügy ellentétes kezelése is erre a két végletre vezethető vissza, és bármelyik véglet nagyon nehezen viseli, ha elkezd dolgozni egy köztes értelem, amelyik nem sorolható be egyik véglet alá sem. A biologizáló nagyon nehezen viseli, ha a bejövő népek tagjainak emberi voltáról és a mienkével azonos vágyairól esik szó, a denaturalizáló liberális pedig ideges lesz, ha egy speciális kultúra, vallás érdekeit az emberiségével egy szintre emelnek. A polgári konzervatív mindkettővel szemben áll, és azt mondja, hogy mérlegelni kell, mit nyerünk és veszítünk a döntések skáláján. Kellemetlen lakótársa lehet az ilyen a szélsőséges politikai "igazságoknak", és se az egyik, se a másik nem szereti akkor sem, ha éppen egy adott kérdésben hasonló véleményre jutnak vele. Mindkét szélsőség tudja ugyanis, hogy a valódi konzervatív úgy modern, hogy benne áll egy (elképzelt) hagyományban, úgy individualista, hogy elengedhetetlennek tartja ehhez a közösség sokféleségét (ezért az utóbbiak érdekében kész áldozatot hozni a személyes vágyak kiélésével szemben), és úgy hajlik akár a transzcendenciára is, hogy nem e világon akarja azt megvalósítani.
Kellemetlen lakótárs azonban akkor lenne tényleg, ha a tömegpolitika egy elhanyagolható demokratikus tapasztalatokkal és filozófia kultúrával rendelkező országban, mint a mienk, nem óhatatlanul a szélsőségek megvalósításából és leegyszerűsítésekből élne. Bár a két irányzat szélsőséges esetben olyan, amint leírtam (a logikájuk ez), de a liberális demokráciák működő intézményrendszerében nem jutnak el önmaguk teljes kiéléséig. Magyarországon sokkal inkább. Ilyen körülmények között a polgári-liberális konzervativizmusnak sokkal innovatívabbá kell válnia, hogy érvényesülni tudjon. Hogy éle legyen. De a legfontosabb tanulság: a liberális demokráciák működőképessége bizony kulturális kérdés. A kultúra (a mi kultúránk) nem érett meg rá, a Nyugaté meg túllépni látszik rajta. Az igazság a közbenső állapotban van.