Többen jelezték a legutóbbi posztom után, hogy szép, szép, hogy látom -- adott esetben túl kíméletlenül -- a problémákat, de elő is kéne jönni valami megoldással, egy pártvezetőtől, aki hatalomra akar jutni, megoldásokat vár a közvélemény.

Ez így van. A blogon a rengeteg kritikai poszt mellett van több tucat a kívánatos mentalitással, politikai filozófiával, szakpolitikával foglalkozó poszt, be se linkelem őket, annyi -- és az olvasottságuk rendszeresen a töredéke a jobban eltalált benyomós posztokénak. Talán ezért is nem maradtak meg annyira az olvasók tudatában.

De sokkal fontosabb: ezt az országot természetesen semmiféle blogolás nem menti meg, hanem csakis a népe, az egyes emberek összessége. Én felajánlottam egy keretet, egy blogot és egy pártot, tehát legalább a szimpatizánsoknak van helyük arra, hogy megmutassák, többre is képesek, mint rám várni. Hatalomra jutni sokkal nehezebb, mint a hatalmat jól gyakorolni, efelől semmi kétségem nincs, és ebben kell most (egy ideje) a segítség. Noha az ország nagy bajban van, és egyre nagyobba csúszik, egyáltalán nem reménytelen eset, vissza lehet fordítani az eróziót, meg lehet találni a helyes utat, amely -- mondanom sem kell -- nem a nevetséges bal- és jobb- posztkommunisták útja.

Ami engem illet: a feladatom kapcsán egyértelműen a felháborodás és a tenni vágy visz előre, a hatalom nem érdekel, csak érdekelt vagyok benne -- ti. ha bármit el akarunk érni, ami más, mint a mai állapot. Filozófiai és gazdasági környezetben felnővén mindig is körül voltam véve nálam okosabbakkal is, ez fegyelmez, de a versengő környezet a világban elsősorban erkölcsi tartást vár el, és erre kell építeni. A mai politikai korrupció, parlagiság, és tehetségtelenség az eredendő polgárosulatlanság és a társadalmi inkompetenciáink mellett elsősorban erkölcsi romlást tükröz, undorodom is a mai politikai valóságunktól, de nem gondolom, hogy fátumszerűen jár nekünk.

Ám magamat se tudnám a saját akaratom ellenére formálni, és főleg nem tudok másokat -- a maguk ellenében. Aki elzárkózik a hittől, azt az Úristen sem fogja megtéríteni. Aki nem érzi, hogy jobb perspektívát nyújtok neki, mint bármi, ami mások politikai napirendjén szerepel, és sokkal jobb politikát tudnánk közösen csinálni, mint bárki a szellemi, erkölcsi, és anyagi korrupció provinciális ágyasai közül, azt már nem tudom jobban megihletni -- a blogon keresztül legalábbis. Mindezek okán lassan tudunk csak haladni, de haladunk. Aki többet és gyorsabbat akar, az ne itt kommenteljen, hanem a pártban és a párt nevében vitatkozzon. Abban biztos lehet, hogy én nem fogom cserben hagyni, viszont majdnem ennyire biztos az is, hogy hatalomra jutni csak politikai szervezettel lehet, tehát ennek növekedéséről -- közösen -- gondoskodnunk kell.

Hadd legyek még egy kicsit szarkasztikus a végén: hallom, tapsvihar tört ki a minapi Koncz Zsuzsa-koncerten egy ismert dal eléneklése közben, mert akkor ott valamiért mindenki azt gondolta hogy nyitott kapunak kell lennünk a világ előtt, sőt talán azt is szerette volna mindenki hinni, hogy zászlóként "minden szélnek haragosa volna", nem lenne játéka egyiknek sem. Nos, csalódást kell, hogy okozzak. A kapukról már írtam korábban. Viszont a zászlókról még nem. A magyar zászlók többsége az olyan, hogy hétköznapokon, koncerteken kívül -- túl kevés kivételtől eltekintve: lobog. Fennen. Méghozzá arra, amerre az aktuális szél fújja.

És semmi kétségem afelől, ha 2035-re a rosszabbnál is rosszabb helyzetben leszünk, a nagy többség meg fogja tudni majd magyarázni magának: ma miért csak a koncerteken volt a helyén a szíve.