Nagyon érdekesnek tartottam mindig is egy adott társadalom versenyképes egyensúlyának (vagy ennek hiányának) és uralkodó politikai kultúrájának összefüggéseit. Különös súllyal vetődik fel a kérdés egy versenyképtelen társadalom és a politikai kultúrájának esetében, amilyen a magyar, annak kapcsán, hogy egyáltalán lehetséges-e exit az ilyen helyzetekből.

A gazdasági és a politikai liberalizmus brit mesterei (elsősorban Adam Smith és Locke) talán maguk sem értették pontosan, milyen kulturális kontextusban tartották magától értetődőnek a spontán piaci rend és a természetjogi alapú megoldások, köztük a szerződés alapú polgári kormányzat lehetőségét, illetve nem, vagy alig reflektáltak erre. Az előzetes hagyomány hiánya okozta problémák csak az eszméiknek a kontinensre való átkerülése után váltak nyilvánvalóvá, amikor -- nyilván leegyszerűsítve a történetet -- rögtön forradalmaknak kellett kirobbanniuk az irántuk való hódolatban.

Angliában az egyéni szabadságok és ezek működése elválaszthatatlan volt attól a hagyománytól és attól az intézményes rendtől, amelyben ezek tárgyiasultak (felfedeződtek, leíródtak). Adam Smith és Locke normativitása nem volt elvonatkoztatható a kultúrájuktól, szemben a szabadság, az egyenlőség, és a testvériség szentháromságával, amely úgy vált exportcikké a kontinensen, hogy teljesen híján volt a mögöttes kultúrának és intézményeknek. Más szóval a liberalizmus a hagyomány (közösségi és intézményi erő) nélkül gyökértelen konstrukció maradt, amely bűnösnek mondható a politikai konstruktivizmusok (pl. a progresszivizmus, a nacionalizmus, a pozitivizmus, a szocializmusok, a bolsevizmus és részben az etnicista fasizmusok) sok áldozatot követelő meghonosításában -- egyszerűen, mert a kontinensen elvált egymástól a módszere és az értéktartalma, és sokkal befolyásosabbá vált az előbbi.

A játékelméleti kutatások, közöttük az ún. Nash-egyensúly, a konvenciók elmélete, illetve az iterált fogolydilemmával kapcsolatos eredmények bebizonyították, hogy megfelelő intézményi háttér nélkül a puszta egyéni hasznonmaximalizáció nem vezet optimális közösségi eredményhez. A piaci individualizmus állami (és ami még hatékonyabb: társadalmi/kulturális) koordináció nélkül hasonlóképpen szuboptimális eredményekre vezet, mint az oligopol megoldások. Hasonlóképp, ahol a társadalmi/kulturális koordináció evolutív intézményeit az oligopol szereplők (az állam és a túlsúlyos korporációk) letörik -- akárcsak Magyarországon -- , ott a társadalmi versenyképesség és eredményesség tartósan sérül. (A magyar állam működése ezért is összehasonlíthatatlan pl. a szingapúrival, amely a részben létező versenyképes kulturális jegyek stabilizálására és kiegészítésére irányult, és volt ennek okán mindig is kiszámítható -- és áll sokkal közelebb az oroszhoz, amely maga a haramia és latorállam.)

Egy ilyen helyzetből a kiút (exit) csaknem lehetetlen, vagy nagyon lassú. A magyar társadalom versenyképes kulturális és intézményi egyensúlyának tartós elnyerése jó esetben is legalább fél évszázados evolúció eredménye lehet csak. Ebben az állam szerepe kezdetben nélkülözhetetlen. Az állam alárendelését azonban ennek a feladatnak nagyrészt akadályozza magának a feladatnak a meg nem értése a szélesebb társadalmi közegben, ami viszont következik a kulturális versenyképtelenségünkből. A kör bezárult. Az autonomista és szabadságelvű konzervativizmus (ez a kulturális és intézményi erő) ugyan elvi fölényben van a pozitivista liberalizmussal szemben, ha az ember és a szabadsága védelméről van szó, mégis nehezen stabilizálható bármilyen konstruktivizmus, így akár a liberalizmus, akár az "illiberalizmus" ellenében. A politikai kultúrák evolúciójának ez a fejezete ugyanis már lezárult.