Az, hogy egy Szijjártó külügyminiszter lehet Magyarországon, mindent elmond a helyzetről. Ellenben azt is tudjuk, hogy a valódi mindenes, Orbán Viktor vágyai és fantáziái által mozgatott magyar külpolitika (és gazdaság, és oktatáspolitika, és stb.) szinte kiköveteli a mamelukokat, akik a legjobb esetben is csak azt mondhatják el magukról, mint Martonyi, hogy kvázi "jobban járt az ország velem, mint az utódommal". Az is igaz viszont, hogy a magyar külpolitika elérte azt, amit azelőtt csak 1989-ben: figyel rá a világ. A figyelem ugyan többnyire undorral párosul, de mint minden bulvárhős, Orbán is csak azt vallja, hogy a lényeg a címoldalon szerepelni, másodlagos, hogy mivel. Ha undorítóként, akkor úgy.
Orbán azonban nem undorító -- a világ igazságtalan vele. Orbán mindössze nem ért semmit. Azt hiszi, hogy érti a "brüsszeli bürokratákat", az ott folyó vircsaftot, az amerikaiakat, a Távol-Keletet, a világot, de hogy értené, amikor nem ismeri a szóban forgó kultúrákat, a népek történetét, az erkölcsi rendszereket, vagy az érdekek diverzifikált hálóját. Aki még értett valaha hozzájuk a környezetében vagy az apparatcsikok közül, azt elmarta. Orbán a rövid távú, korlátozott helyű hatalommaximalizáláshoz ért egyedül, azon túl pedig van egy felcsúti érdekű kategóriarendszere ('68-as vs. tökös, amerikai érdekű vs. független, puha vs. magyar, liberális vs. sikeres, szabálykövető vs. nyertes, alávetett vs. ellenség), amely nyilván torzít már Budapesten is, de rendkívül torzít Hegyeshalmon és Záhonyon túl, amit csak az országunk elhanyagolható súlya és csak ködképekben létező szuverenitása tett a világ számára egyedül elviselhetővé idáig.
Orbán ezt a szuverenitást (a.k.a. saját homokozó) akarta növelni a maga örömére és a hazai vircsaft zavartalanságának biztosítása érdekében, ezért úgy döntött, nem elég a kategóriái provinciális volta, még hazudozni is fog országnak-világnak, és megkísérli a világ folyásáról való, homokon termett, pancsolt tudományát legalább 1964-es Château Latour Pauillac-ként eladni -- ami ment is egy darabig. Jellemtelen hasonszőrűeket válogatott maga mellé, a napi apró hazudozást outsource-olta nekik, de az "új világ" fő orákuluma ő maradt, Én, a Viktor, egyes szám első személyben. A civilizált világot kezdetben meglepte a nem várt helyről jelentkező új tempó, ettől Én, a Viktor maga is meglepődött, és a kis lelkek szokása szerint, akiknek a sáros csizmáját a szalonban rövid ideig spektákulumként értékelik, és itt-ott talán elismerő morgást vált ki a tapasztalatlan ifjabb korosztályban (vö. hazai "ifjúkonzervatívok", na persze), meg is részegült, és szemtelenné -- ami azonban még rosszabb, elbizakodottá -- vált. Ma viszont már úgy néz ki, Magyarországnak nincs szövetségese a világban, országunk -- mint lenni szokott ilyen helyzetekben -- a titkosszolgálatok találkozó helye és harci terepe, a szuverenitásunk (ami nem keverendő össze a magánnyal) romokban. Orbán nemzetbiztonsági kockázat.
Putyin ez idő szerinti kihátrálása a Déli Áramlatból (egyik percről a másikra elvéve Orbán apró geostratégiai jelentőségét), az orosz globális hatalmi pozíciók néhány hónap alatt bekövetkezett visszaesése a 2000-es szintre, az amerikai külpolitika teljes intranzigenciája Orbánnal szemben (tegnap McCain, a republikánusok egykori elnökjelöltje és máig az egyik legbefolyásosabb szenátora kelt ki eddig példátlan vehemenciával a kormányfő ellen), Merkel félreérthetetlen türelmetlensége a magyar kormány mozgásterét gyakorlatilag a nullára redukálta. Az, amit eddig is tudtunk, hogy érzékeny diplomáciára lenne szükség három nagyhatalmi centrum árnyékában, mostanra ennek rettentő hiányában mutatkozik meg. Ésszerű stratégia és diplomácia helyett részeg kocsmahangulat uralta el a külügyet. Orbán károkozása -- elmaradt befektetésekben, a szövetségi rendszerünkben, a politikai kultúránkban -- egyelőre felmérhetetlen.