Már éppen barnulni indultam, amikor a kezembe került Ansinn bejegyzése a Kapitalizmus blogon, amelyre hadd reagáljak még, annál is inkább, mert mindenképpen méltóbb befejezése a politikai idénynek egy szimpatikus bloggertárs szimpatikus blogon megjelenő posztját pertraktálni, mint a Professzorok Battyhány Körének jellemtelen szellemtelenségét (amelyről az ezt megelőző poszt szólt).
Pro primo, amikor Ansinn azon kesereg, hogy "a kutyát sem érintenek meg az itt közzétett gondolatok, az ország helyzetének romlásáról szóló vészjelzések", valószínűleg alapvetően téved. Téved, mert azt hiszi, hogy csak az ő vagy a mások posztjainak a tartalma számít, pedig ennél sokkal nagyobb a posztok jelentősége. A poszter és a kommentelő ugyanis akkor is a szabadságot élteti, ha egyike-másika a maga ügyefogyott vagy éppen fizetett módján a szabadságot gyalázza. Amikor a blogszféra (illetve általában a kommentelés) maradt a magyar közéleti interakció (a közösségi politika) egyetlen fóruma, akkor mindenki, aki blogol vagy kommentel, ilyen-olyan mértékben a szabadságot és a közjót -- azaz Ansinn érdekeit -- szolgálja. Ennek a jelentőségét pedig nem lehet túlbecsülni.
Ehhez képest másodlagos, hogy ki milyen állításokat tesz, szórakozni vagy offolni jön-e, bár kétségtelenül vannak fokozatok -- ám minden, ami történik velünk, az országot reprezentálja, nem Orbánt. Ha igaz az, hogy a szerző "boldogan és jól akar élni, méghozzá abban az országban, amelynek nyelve, történelme formálta", akkor azt kell mondanom: íme a hely. Itt kell boldognak lenned, mert ez a te országod, ez formált téged. Becsüljük meg hát a kommentelőinkben azokat, akik a kultúránk részeseiként korábban öntudatlanul formáltak minket, bloggereket, és most, hogy felfedik magukat, és naponta megnyilatkoznak, általuk magunkat is jobban megismerhetjük. És végeredményben csak győzhetünk ezzel, mert írás van, olvasás van, és megértés van (ha nem is mindig kölcsönös).
Pro secundo, nem okvetlenül igaz, hogy bloggertársunkra az "öregkori nyomor és megalázások sora vár", bár megalázkodásokra még nyilván kényszerülhet. Ez csak akkor igaz, ha eleve nem veszi észre a bloggolás határait, illetve a határaiba beleütközve elkezdi káromolni az Úristent (gondolok itt a Jónás-idézetre) ahelyett, hogy a saját impakt faktorának növelésén kezdene el gondolkodni. Én néhány társammal gründoltam egy pártot (amelyet a szerző is kedvesen megemlít), hát elmondhatom, hogy bár ily módon eggyel túl vagyok már a posztoláson, ennek a határaiba is nap mint nap beleveri az orromat a nép. Nem Orbán és a bandája, hanem a nép és nyilvánosságbeli képviselői, akik hol érdektelenséggel, hol cinikusan, hol rosszindulattal, hol szatirikusan, de mindent összevetve kevés jóindulatot, támogatást, vagy bizalmat adva közelítenek ehhez a csírának is apró kezdeményezéshez -- de semmi más ez, mint az a valóság, amelyet -- nem legyőznünk, hanem -- meghódítanunk kell. Akinek van füle, hallja a különbséget. Ha nem ez volna a valóság, szükség sem volna ránk. Mármost kérdem (kedvesen) Ansinnt, hogy amikor megjelentek a posztjaim arról, hogy tagokat, önkormányzati képviselőjelölteket toborzunk -- hol volt ő akkor? Hol volt akkor, amikor eggyel előbbre léphetett volna -- úttörőül szólva, pajtások -- a közösségi munkában? Mert azt nyilván nem gondolja, hogy bárkinek a posztjai itt forradalmat, vagy akárcsak erjedést fognak elindítani!
Ez az ország, ez a nép, lehet választani, hogy elmenekülünk, de a Kapitalizmus blog szerzőit nem így ismertem meg. (Ansinn sem akar, mások azonban igen.) A blogolás ideje lejárt. Mellékcselekvésként viszont űzni kell. De a frusztráltság és az illúzióvesztés nem vezet sehova, az ellenfeleink erre hajtanak.
Mindenkinek jó nyaralást, aki megteheti.
