Orbán Viktor rutinszerűen értelmetlen megszólalásai dacára az ország természetesen nagyüzemben süllyed. Miközben a miniszterelnököt tegnap egy zacskónyi Lego-darab ihlette meg, holnap egy tasak pudingpor, holnapután meg egy újabb vágóhíd fogja, de teljesen mindegy mit beszél, mert a kormány nem működik, a Lego fröccsöntő gépei az alacsony munkabérért mennek az EU legszélső megyéiig, ahogy annak is oka van, hogy a pudingport meg a tojástálcát sem a Szilícium-völgyben gyártják, hanem mifelénk. Ezekből az iparágakból nem lehet megélni, közlöm. Lopni, köszöni a politikai osztály, igen, de egy országnak megélni nem. A miniszterelnök minden tódítása ellenére elődei vállán állva elérte, hogy ebben az országban tényleg minden második ember fölöslegesnek érezheti magát, mi több, a valós perspektívája is a nullához konvergál.
2004-ben "csak gyenge emberek akarhattak gyenge forintot", ma már kiderült, inkább az erős emberek akarják azt, az oroszok felszabadítókká léptek elő, a kormány a korrupció ellen küzd, a CÖF az egyetlen független civilszervezet, a rezsi csökken és lassan eltűnik, az ország erős, a posztkommunizmus az utolsókat rúgja, Szaúd-Arábia holnap küldi a lóvét: jószerivel nincs egyetlen mondat a nyilvánosságban, amely ne volna hol aljas, hol naiv hazugság, szellemi szennyezés, hol egyperces szavatosságú szentenciákba, hol agresszív körmondatokba öltöztetve.
Az ország idomul a hazugságokhoz, várja a csodát, ami nem jön. Albánia jön (aztán megy el mellettünk). A nép 100%-os többséggel államelvű pártokat küld a parlamentbe áprilisban, amelyek 250 ezertől 1 millióig teremtenének új munkahelyeket állami pénzen -- nyilván, mert egyébként fogalmuk sincs a piaci munkahelyek létrejöttének mechanizmusáról. Hasznavehetetlen, nagyszájú, a magánjavaikat kereső politikusok, vágyaiban és álmaiban élő frusztrált nép. A demokrácia pőrén. Szabad a haláltánc.
Csak hogy már az elején tisztázzuk: ha majd békésen vagy haragosan lenyomjuk az Orbán-rendszert, közvetlenül azután, hogy összeomlott alatta az ország, azért azt ne nevezzük forradalomnak, please. Annak ugyanis semmi köze nem lesz a nép ún. forradalmi hagyományához, csak ahhoz, hogy elfogyott a kenyere a spájzban. Ideje, mindent összevetve, megbarátkoznunk a nép kussolási hagyományának létezésével, amely van olyan erős, mint a másik. Tehetünk egy lépést ezzel az önismeret felé az n+1-dik újrakezdés hajnalán. Hogy a kussolás-lázadás (és közte egy-egy népvezér) dinamikáját mikor váltja fel a (polgári) fejlődésé, azt nem tudom, de nem az én életemben lesz.
