A Konzervatív Párt nevében beszélek amikor azt mondom: mert nem hisszük, hogy különösebben veszélyben volna a demokrácia, és bár a jogállam nyugati sztenderdje nyilvánvalóan jelentősen sérült a Fidesz kormányzása alatt, a demokrácia kialakult centralizált-zárt formáját a magyar nép aktív többsége jóváhagyni látszik. Ez a tény kellő szomorúságra adhat okot egy fontos mérce szerint, de egy másik, ennél fontosabb mérce türelemre int.
Ez az utóbbi mérce a magyar nemzet tanulási pályája. Ha ez az ország elégségesnek találja azt, amit a Fidesz demokrácia címén biztosít neki, akkor nincs még abban az állapotban, hogy értékelje a jogállamot, és akkor tehet bárki bármit, a lappangó elégedetlenség vagy értetlenség a jogállammal szemben természetesen sose lesz annak biztos talaja. Ebből az okból írtam korábban, hogy a nemzetnek meg kell ismernie a zárt vezéri demokrácia kudarcát ahhoz, hogy elhiggye: 1990 és 2010 között nem azért élt rosszabbul, mint szeretett volna, mert túl sok volt a demokrácia, hanem azért, mert túl kevés. És a túl kevésre nem az a válasz, hogy mögéje szegődik annak a brancsnak, amelyik tovább akarja kurtítani -- ne firtassuk most, hogy magas filozófiai okból vagy pőre tarhálási céllal.
Egészen addig, amíg nincs legalább burkolt, embereket a létükben fenyegető diktatúra, addig a magyar nép érdekeit az szolgálja, ha szembenéz választásai kudarcosságával. Amíg a Fideszt hajlandó újraválasztani a jogállam lebontása, az intézményesített korrupció, a fokozódó elszegényedés és igazságtalanság ellenére is, addig válassza újra. Ameddig a kádári "népi demokráciát" lakhatóbbnak véli, mint az egykori (az Alkotmányra épülő) III. Köztársaságot, addig válassza újra a Fideszt. Vegye tudomásul a politikai megváltást kereső tisztelt szemlélő, hogy egy társadalomnak kell tanulnia és összerázódnia, nem a politikusainak -- hiába szól a közbeszéd folyamatosan az ún. Összefogás kibővítésének stratégiai jelentőségéről. Ilyen jelentősége ugyanis ennek sincsen. Egyedül a nemzet összeszokásának van. Ehhez pedig idő és alkalom kell. Ilyen alkalom az egyik bukás a másik után. (Semmi mást nem mondunk, mint Széchenyi a maga idejében. Az alapprobléma mit sem változott.)
Nekem az Orbán meg a Gyurcsány egy kutya (illetve meg tudnám mondani, hogy miben érzem közelebbinek magamhoz az egyiket és miben a másikat, de főképp roppant távolinak mindkettőt), de amíg a magyar nép többsége nem tartja az egyiket kulturálisan fenyegetőbbnek a másiknál, addig érvényesüljön az, amelyik az ügyesebb politikus. Az ideális állapot az lesz, amikor a nemzet megtanulja mindkettőt (ill. a környezetüket) a feledésbe utalni.
A két oldalt sokkal több köti össze, mint minket bármelyikükkel, és -- ha valakiét -- mi olyan pártok társaságát keressük, amelyek ugyanígy gondolkodnak. Létre fog jönni az a politikai csoport, amelyik ilyen értelemben autonóm lesz, és nem hagyja magát elbolondítani se az álnemzeti, se az áldemokratikus oldaltól még a választások idejére sem. Mindössze ki kell ezt várni. Sok tanulnivalónk van még addig, de a közvélemény meg fog változni.
A "jó, de akkor kire szavazzak konzervatív párt híján" kérdésre: minden irónia nélkül, ha rám hallgatsz, arra szavazol, akire akarsz. Vérmérséklet dolga. Ha radikális konzervatív vagy, a fideszre szavazol, hogy hamarabb jöjjön a vég. Ha puha konzervatív, akkor a szocikra (alias Összefogás), és reménykedsz a jogállam visszanövesztésében, de ezzel elnyújtod a társadalmi válságot. Ha a legkisebb rosszra hajlasz (kikerülöd a lényeges kérdéseket), akkor az LMP-re.
