Az Orbán-rendszer legitimációja sok tekintetben emlékeztet a Horthy-rezsimére. Mindkettőnek a liberális (baloldali) és az integrációs (nemzetiségi, zsidó-asszimilációs, illetve szegény-, cigány- és EU-integrációs) politika kudarca a fő tapasztalata.
Mindkettőt az ország válsága (nemzetiségi mozgalmak, háború, balos rezsimek, Trianon, illetve tüntetések, gazdasági válság, kormányzati válság) előzte meg.
Mindkét rezsim a magyar nemzeti érdek védelmére rendezkedett be a liberális-nemzeti és a posztkommunista alternatívával szemben, amelyek aláásták az ország területi egységét, illetve gazdasági lehetőségeit és önazonosságát. (Orbán azonban a Nyugat-ellenességben -- ami alól most vonjuk ki a német kapcsolatot -- nyilvánvalóan túltesz a Horthy-rendszer mainstream képviselőin, miközben a revizionista igényei értelemszerűen kevésbé látványosak.)
Mindkét éra az államközpontúságra és a fix fizetéses, apolitikus mentalitásra, a kulturális demokráciára (Klebelsberg), a lateiner (szabad) értelmiség lenézésére, és a magyar tulajdonra épít, miközben tőkeszegény, korrupt és szegényellenes. Megfontolandó hasonlóságok.
A legfontosabb hasonlóság azonban, hogy mindkettő megemésztetlen és féligazságokon építkezik, ezért ahogy a Horthy-rezsim, úgy Orbán is újabb, az eddigieknél is mélyebb válságba fogja lökni az országot.
A H.-rezsim fő tévedése természetesen a revíziós-reintegrációs politika volt; az, hogy Trianon felülvizsgálatából nemzetstratégiai és önazonossági kérdést kreált, noha Trianont egy akkor megoldhatatlan probléma (a magyarság birodalmon belüli hegemóniájának biztosítása) és a problémára adott szükségképpen gyenge válaszok hozták el. Ilyen körülmények között a probléma feltámasztására beadott hivatalos magyar igény maga volt a tömény irracionalitás.
Orbán fő tévedése egy másik revíziós politika: a dezintegrációé. Az, hogy az EU-val való viszonyunk felülvizsgálatából csinál nemzetstratégiai és önazonossági kérdést, noha az EU szolgáltatja az egyedül optimális megoldást Horthy nyolcvan évvel korábbi problémájára is, amit azonban Orbán már nem tart annyira fontosnak, mint a saját kormányzati szuverenitását. Így változnak az idők: Magyarországon speciel mindig szembe mennek az értelemmel és a reális lehetőségeinkkel. Amikorra behegeszthetnék a korábbi sebeket, inkább új sebeket vágnak. Az egyik pillanatban a függetlenség, a másikban a (Monarchiából nagyon is ismert) relatív függőség nem tetszik. Közben a problémák maradnak megoldatlanok, folyamatosan rétegződnek egymásra, és elképesztő zagyot képezve kísérik az idő folyását.
H. etnicista eszközökbe gabalyodott egy univerzalista (jogias, hungarus) birodalom feltámasztása érdekében, aminek egyik következménye a zsidóság jogfosztása, majd elpusztítása, a másik az ország szovjet megszállása lett. Orbán -- sokkal voluntaristább módon, kikényszerítetlen, igazolhatatlan, de egy cseppet sem drámai hibákat követve el -- maga is egyre inkább jobbra sodródik az univerzalista baloldal és az etnicista jobboldal közötti térben, noha erre valódi oka nincs (hogy is lehetne egy alapvetően optimális nyugati integráció állapotában!), csak olyanok, amelyeket az önnön gőgje és bűnei hízlalnak. A Horthyéval szemben Orbán revíziós törekvése semmilyen -- gazdasági, társadalompolitikai, kulturális, külpolitikai -- céllal nem igazolható, eddig is csak szenvedést hozott, és minél mélyebbre hatol ebben a zsákutcában, annál több szenvedést fog hozni.
Természetesen a címben hozott kérdés mégis rossz: Auschwitz végeredményben összehasonlíthatatlanná teszi a két politikust. De ezt jó, ha a ma élő politikus a másiknak nem habozik egyértelműen, ezekben a hónapokban akár minden nap a számlájára írni, legalábbis, ha valóban el akarja kerülni az összehasonlítást. Ha szobrot állít neki vagy elnézi a szobrok felállítását, azzal ezt a különbségtételt érvényteleníti.
Ettől függetlenül is Orbán pőre szenvedélyeken, fikciókon, erőszakon és radikalizmuson épülő rendszere totálisan ellene megy minden konzervativizmusnak, a magyarság érdekeinek. A Horthy-rendszer pozitívumait (oktatáspolitika, nyugati minták tisztelete) gyenge vagy manipulált újrakiadásban, negatívumait (kisebbség- és szegényellenesség) áttételesen vagy csillapított formában, a bűneit pedig (pace Kertész Imre) nyilván nem látjuk viszont, de semmi esetre sem érezzük, hogy megszületett volna a félig-meddig jogos baloldallal szembeni kritikán a nemzeti érdekű kormányunk. Ha Horthynak nem szabad szobrot állítani, egyelőre Orbánnak sem néz ki egy.
