2014-ben úgy állunk, hogy -- elsősorban (!) a baloldali nyilvánosság nyolcvan éves szóhasználatának hatására -- a konzervatív szó máig a (1) horthysta establishment, (2) a hortyhzmus árvalányhajas nacionalista bis revíziós, katolikus, bocskais, csendőrpertus-darutollas, dolgozóellenes utánérzése, és (3) a Horthy-korszakról szóló  kommunista brossúra irodalom metszeteiben helyezkedik el. Bár a Fidesz nem vonatkoztatja önmagára a szót, nem is tiltakozik ellene, amire tisztán populista indítéka van: meg akarja tartani maga körül azokat a szavazóit, akik e körök és metszetek bármelyikében jól érzik magukat.

Valójában a konzervativizmus nagyon nehéz helyzetben van Magyarországon, ha egyáltalán lehetséges. Ez utóbbi ellen szól, hogy olyan megőrzendő tradíciónk, amelyik a nemzet javát szolgálja, nincsen (a fent konzervatívnak aposztrofált kurzus egyenesen a létében fenyegette a nemzetet). A nemzeti tradíció kialakulását nyilvánvalóan a múltunk fordulatai nehezítették meg, és e fordulatok maguk alá gyűrték a konzervatív értékeket hordozó intézmények egy részét is (köztük a katolikus egyházat, amely jól megfigyelhetően máig nem talált igazán magára, és nem képvisel semmilyen karakteresnek nevezhető közéleti erkölcsi álláspontot).

Ha magyar nemzeti tradícióról lehet beszélni egyáltalán, az -- a szerencsésebb, magasabb politikai kultúrájú országokkal szemben -- nem intézményesített. A mi nemzeti tradíciónk helye -- ugyanebből a töredékes, kataklizmákkal terhelt, a polgárosulást éppen csak megérintő történelmünkből következően -- a nem explikált, az intézményekhez képest mélyben rekedt nemzeti psziché és az általa kiváltott reakciótömeg, amelyik aktuális eseményekre az önreflexió megtakarításával, önáltatással, széthúzással, acsarkodással és a "szalmaláng" kitartásával válaszol. Valamennyire is egységes nemzeti tradíciónk az ezeket jelző "bezárkózás" szó, illetve ennek kritikája, a Csokonaitól Széchenyin, Kölcseyn és Adyn át Máraiig és Kosáryig ívelő nyugatos-polgári vonulat. Nacionalista versus polgári konzervativizmus.

Röviden tehát a konzervativizmusnak kettős, egymásból élő hagyományáról, a bezárkózó nemzeti psziché és az ezt nyitogató nyugatias-polgári kritika harcáról van szó ebben az új értelmezésben. Nevezik ezt (szerintem más-más okból helytelenül és a lényeget eltorzítva) népi-urbánus, magyar-zsidó, nemzeti-idegen vagy antimodernizációs-modernizációs küzdelemnek stb. Még a legpontosabb az lenne, ha az érzelem és az értelem harcaként fordítanánk le, ha már egyszerű hívószavakat keresünk, amelyek közül az előbbi kiegészül az öreg agy támogatásával, és leginkább Jung asztalára lenne való.

Érzelem és értelem konfliktusának a legfontosabb jellemzője, hogy elbeszélnek egymás mellett. Más fakultások lévén valójában nem kommunikációképesek, az egymást kiegészítő (egymással harcoló) tradíciók közötti megbékélésre esély sincs (csak néha kifáradásra vagy egyik vagy másik átmeneti felülkerekedésére), mert nem értik és nem tudják akarni érteni egymást. Érzelem és értelem nem tiszta megnyilvánulási formák. Egyikből sem rekeszthető ki a másik, dominanciákról azonban lehet beszélni. A politika aztán ezt az agóniát felfedezi, és mint most, rájátszik. A magyar politika végképp sosem tudott létrehozni intézményeket, amelyek ezt a lelki konfliktust (à la Karácsony Sándor) felül tudták volna írni. Noha ez lenne egy államférfi politikájának végső ismertetőjegye Magyarországon.

A jövő magyar konzervativizmusához az ország súlyos válságán át vezet az út. A mai gyenge politikai osztálynak nincs más választása, minthogy súlyos krízisbe taszítsa az országot. Akkor, amikor ezt megtörtént, remélhetjük csak, hogy az új válság olyan erős lesz, hogy maga írja felül a régi konfliktusokat. De ezt is csak remélhetjük.

Akkor a konzervativizmus leginkább a 19. század végi keresztényszocializmusra emlékeztethet majd, olyan új paradigmára, amelyben a szabadság és a jólét egyensúlya a jelenvaló (és nem a programmatikus, jövőbeni, eszményi) emberben talál mércét magának. Addig viszont a konzervativizmusnak az érzelem és az értelem fent jelzett harcában a kompromisszumokon, politikai értelemben a szabadság, hatalommegosztáson alapuló képviseleti demokrácia, a kisközösségi autonómiák, és az emberhez méltó szellemi és anyagi élet mindenki számára elérhető feltételeinek teljesülésén kell dolgoznia -- olyan intézmények kialakításán keresztül, amelyek megerősödhetnek a magyarságra jellemző pszichés törésvonallal szemben.

Ez egy új politikai világ. És mégis konzervatív.