Helytől és kortól függetlenül a konzervativizmust egyetlen akarat élteti: a társadalom megőrzése. Ebből következik elsősorban a tradíciók éltetése, másodsorban a korlátozott állam (mint olyan hatalmi központnak a visszafogása, amely a legnagyobb eséllyel eshet neki a társadalomnak és verheti szét annak evolúcióját).
Amikor én ezen a blogon a kis állam mellett érvelek, nem térek el Burke-nek és de Maistre-nek a francia pre-totalitárius forradalmi állam ellenében született hagyomány- és intézményalapú társadalmi konzervációs álláspontjától. Hosszan sorolhatnám még az antietatista elődöket, akik a politikusok közül Thatcherig, Reaganig érnek. (Azóta elég zavaros lett a helyzet, gondoljunk a konzervatív-szocdem koalíciózás gyakorlatára Németországban, bár ettől még a két oldal eredeti megkülönböztetésének nem nagyon van alternatívája.)
A mai magyar jobboldal nyilván nem konzervatív, bár vigyáz -- és a hatalom csaknem teljességének birtokában hatékonyan vigyáz -- arra, hogy a jelzőt nem engedje át másnak se. A Fiatal Demokraták Szövetségének nem célja a társadalom megőrzése, illetve evolúciójának sértetlenül hagyása -- ellenkezőleg. Pont a burke-i és a de maistre-i szándék ellenében agresszívan és hegemón módon beavatkozik a társadalom önfejlődésébe, radikálisan újraosztja az erőforrásokat, állami plutokráciát alapít, és ennek érdekében hallatlanul megnöveli az állam súlyát a társadalom ellenében. A hagyományokat és ezek intézményeit is, amennyire lehet, államosítja (erre vezet az egyházi státusz újragondolása vagy az állami hitoktatás bevezetése, a nacionalizmus mai konstrukciója) vagy a pártkormányzati centrumhoz köti (lásd a család definícióját és állami támogatását, a kisközösségek és a civil társadalom felszeletelését, és általában a hatalommegosztás rendszerének bedöntését), a tápláló forrásaiktól (a spontán társadalmi igényektől és társadalmi reflexiótól) szakítva el őket.
Ebben a rezsimben elérték, hogy minden hagyománynak és minden hagyományra el kellett kezdeni reflektálni, mert az állam megkövetelte tőlük az állásfoglalást önmaguk politikai besorolásával kapcsolatban. Ez a változás -- ha nem is okvetlenül érthető minden olvasóm számára, de hely hiányában itt nincs időm kifejteni -- a rezsim végleges szembefordulását jelentette a tradicionalizmus és a konzervativizmus nyugati gyakorlatával. A Fiatal Demokraták Szövetségének oligarchikus etatizmusa nagyon távol esik attól, amit a konzervativizmus atyjai és összes későbbi képviselői gondoltak.
A szervezett etatizmusnak nem ellenfele az államon kívüli szféra domináns egoizmusa. A magyar nép szomorú kárvallottja annak az évszázados folyamatnak (az egyetlen olyan töretlenül kitapintható motívumnak, amely végigkíséri az utóbbi 3-400 év politikatörténetét), hogy a magyar uralkodó rétegek (a mindenkori politikai osztály) mindent megtesznek a magyar polgárosodás megakadályozása érdekében (aminek során a zsidók sajátosan eljátszották a potyautas kedvezményezett és a tragikus sorsú kárvallott szerepét is, természetesen mindkét esetben alárendelve a színkeresztény uralkodó rétegek világszemléletének és politikai céljainak).
Sajnálatosan ebbe a legortodoxabban ortodox kontextusba illeszkedik az Orbán-rezsim gyakorlata is. A polgárosulás elmaradása -- az uralkodó osztályok népellenessége, az utóbbi kiszolgáltatottsága az erőforrásokat teljes egészében birtokló felső töredékréteggel szemben, az alul folyó konkurenciaharc a maradékért és a kegyekért, a tőkefelhalmozás elmaradása és a kapitalizmusra jellemző társadalmi viszonyok és képességek fejletlensége, mindennek következében a társadalmat átjáró bizalmi vákuum, és a hatékony társadalmi rendszer hiányában folyamatosan érzékelhető nemzetközi versenyhátrány és pozícióvesztés -- érhető tetten a magyar emberek túlnyomó egoizmusában. Itt okkal és kiszámítottan nem terem babér semmilyen időleges vagy tartós összefogásnak -- ezért marad az állam mint egyetlen legitim politikai aktora a társadalomnak, amely kijelöli az egoista magyar ember törleszkedési pályáját -- és persze ennek okán a kritikájának tárgyát is. Etatizmus és egoizmus kölcsönösen egymást erősítik már évszázadok óta, egyre erősebb présbe fogva a társadalmat, kiirtva belőle a potens autonómia helyeit.
Leegyszerűsítve, ab ovo nem bízunk senkiben és semmiben, ezért az állami szféra és az egyes ember között nincsen olyan sűrű közeg, amely a társadalmat hatékonyan működtethetné. Bár a legtöbb embernek fáj az állam, még mindig nagyobb bizalommal van iránta, mint bármelyik ismeretlen -- ugyancsak kárvallott -- honfitársa iránt. Mert az állam adott. Nem kellenek szociális kompetenciák a létrehozásához és a működtetéséhez. És mert visszatérően apellál a magyar ember végtelenül hamis önképére. Megfontoltan felmagasztalja a magyar ember ostoba egoizmusát, amely pedig a nemzet évszázados, mélyen megalapozott sikertelenségének záloga. Megfontoltan hazudik neki, amit az kedvtelve fogad. Így sajátítja ki az állam a politikát is, amely pedig egy sui generis társadalmi tevékenység. A politika állami monopolizálása a társadalom alávetésének fontos momentuma. Ha már megtörtént, és a társadalom bele is nyugodott a fejleménybe, attól kezdve az állam (egy állampárt) határozza meg a politika nyelvét, definíciós készletét, perspektíváit, és beférkőzik a választók agyába. Na, innen már nagyon nehéz fordítani. És Magyarország eljutott ide.
Mind emiatt az államnak, illetve a politikusoknak nem is érdekük a társadalmi közeg sűrítése és autonómiájának biztosítása. Az Orbán-rezsim semmivel sem bizonyítja jobban a polgárosulással és a konzervativizmus közegével szembeni állásfoglalását, mint a társadalom szétzilálásával, megalázásával, részeinek egymással szembe fordításával és államhoz rendelésével, a politikum nyelve feletti dominanciával, az orwelli Óceánia-Eurázsia hadviselés jól ismert motívumainak szisztematikus alkalmazásával. Gratulálok mindazoknak, akik segítettek ennek a projektnek az összerakásában, égjenek a pokolban míg a világ és két nap.
Az etatizmus és ez egoizmus kettős kultúrájának egyetlen alternatívája az individualizmus és a társadalmi kooperáció kultúrája. Ha minden a jelenlegi leosztás mentén folyik tovább (és teljesen minden ebből a szempontból, hogy a problémára minimum vak MSZP és a problémát kihasználó Fiatal Demokraták vezetésével történik ez), akkor a sorsunk a további lecsúszás, legfeljebb a stagnálás lesz. Az államot le kell építeni! A társadalmat fel kell szabadítani az állami nyomás alól, és az ostoba, gőgös egoizmust kooperációra képes, hatékony indvidualizmusba kell átsegíteni, ami a közösségek megerősödésében és a bizalomhiány oldódásában (is) megmutatkozik majd, és visszahat majd egyfelől az egyének önértelmezésére, másfelől ez a kártékony, élősködő állam és a közrosszat szolgáló politikusok kontrolljának egyetlen hatékony módja. Ez a konzervativizmus programja röviden. Minden egyéb ennek nevezett "csomag" vakság, műveletlenség, porhintés, cinizmus vagy nemzetrontás -- adott esetben konzervatív bőrben. Már nagyon régen elvesztettem az emberjogi liberalizmusomnak a maradékait is. A cél a jó élet, de az egyének külön-külön sose jutnak el hozzá.
A sikeres társadalom öt elvét látom: kooperatív szabadságok, plurális közösségek és tradíciók, korlátozott és szolgáló állam, minőség, hatékonyság. Ez a modern konzervativizmus értékrendje, és a modern konzervativizmus mindenekelőtt értékekben és ezek mérlegében gondolkodik. A többi sikertelenséghez és lealjasuláshoz vezet, valamelyik sorrendben. Aztán szegénységhez és közömbösséghez. És "a hierarchikus (zárt - HaFr*) társadalom egyetlen lehetséges alapja a szegénység és a közömbösség." (Orwell - Orbán)
(*Én tudom, hogy néhány honfitársam egy zárt tradícióval látná biztosítottnak Magyarország politikai túlélését a csúnya globalizáció -- úgy is mint kolera -- idején, amely egyszer majd úgy is elmúlik. Nem fog. Magyarország fog elmúlni a vágyott zárt tradíciójával együtt. Vajon mi képviseli az autentikusabb konzervativizmust: a plurális élet vagy a közös halál?)
