A magyar konzervatív tradíció nemzeti és keresztény. Mára azonban, negyed évszázaddal a rendszerváltás kezdete után, a legtöbbünk hite -- úgy érzékelem -- megrendült abban, hogy akár a nemzet, akár a kereszténység konzervatív-politikai értelmezése valaha is identitásképző és összetartó erővé tudna válni a szélesen értelmezett középosztályban, tágabban az országban. Ha nem akarjuk áltatni magunkat, ideje hát kimondani, hogy a magyar konzervatív tradíció kudarcot vallott. A konzervativizmus romjain szélsőséges és radikális jobboldali erők és kormányzati politika terpeszkedik, amely azonban bírja a polgári konzervativizmus emlékét és illúzióját tápláló, illetve keresztény-konzervatív értékrendet magánéletében híven követő magyarok jelentős részének támogatását. Az okok. Egyrészt a magyar konzervatívokat egyelőre nem ereszti a nemzetnek az az értelmezése, amely az ország középrétegeinek, polgári és birtokos családjainak mindig is identitást adott -- hiába bizonyosodott be nem egyszer erről a nemzetképről, hogy kirekesztő, antimodernista, közjó - és végső soron nemzetellenes. Másrészt a magyar konzervatívok engedtek a megosztó politika valóságértelmezésének, és -- nem először a magyar történelemben -- inkább asszociálják magukat a szélsőjobbal és jogfosztó, nepotista, antidemokratikus kormányzati politikával, mint a (konzervatív) liberális közép lehetőségével.
E két okból a magyar politikai konzervativizmusnak -- ha továbbra is konstitutív erő akar maradni -- újra kell értelmeznie magát: új nemzeti tradíciót és új politikai centrumot kell létrehoznia, amíg még megteheti. Az új politikai tradíció felfogásom szerint a réginek nem a felszámolását, hanem a letisztulását és a koherenciájának kiépülését jelenti a szabad polgárok, a modern nemzet és az alkotmányos állam elvárásainak megfelelően, amelyben az antietatizmusnak, a meritokráciának, a szabadságnak és a természetjogias erköcsnek vezető motívumoknak kell lenniük. Az ellenforradalmi és az etnicista (államnemzeti) konzervativizmust leszámítva, amelyeket ideje lenne meghaladnunk, mert antimodernisták, szélsőségesek és versenyképtelenek, az összes járható út kommunitárius (közösségelvű individualista), amelynek első és legfontosabb princípiuma az egyén, második pedig az egyén valóságának értelmet adó közösségek hálózata. Az ilyen konzervativizmus szükségképpen csak az egyik közösségnek tartja a nemzetet, és a nemzet képviseletében az államot. Az ilyen konzervativizmus pluralista, büszke, erősen értékelvű, antietatista, textualista (szöveg- és nem intézményközpontú, pl. biblikus, nem egyházias), a decentralizált rend híve, és keresi a közösségi jelentésadás lehetőségét. A tulajdon, az önkéntes szolidaritás, az átlátható állam, az ember oktatásnak és erkölcsi nemesbítésének harcosa. Történelmi ikonjai a (nem véletlenül) mindig érvényes Széchenyi, Kemény, Szekfű, célja a dzsentri-vármegyei-illiberális nemzeti hagyománnyal szemben a hagyomány liberális-konzervatív-nyugatias átértelmezése, amely valószínűleg egyedül lehetne képes a magyar nemzeti kiegyezés alapjává válni akként, hogy megnyitja az átjárót a nemzeti szabadelvűség felé, lehetővé téve egy új széles polgári közép eszmei megalapozását.
