Igen, amikor még nem létezett a modern politika intézményrendszere, a zemberek halomra ölték egymást, és azé a csoporté lett az igazság, amelyik győztesen került ki az adott polgárháborúból. A firenzei pártharcok, az angliai Rózsák háborúja, a XVI-XVII. századi vallásháborúk, az egymást követő lázadások, felkelések, forradalmak már nem kamarillaharcok, feudális nagyurak belháborúi voltak, hanem egyre inkább nagy néptömegeket megmozgató, közérdekű polgárháborúk, amelyeknek -- így utólag visszatekintve -- a legfontosabb politikai hozadéka annak a belátásnak a meggyökerezése volt, hogy az aktuális kisebbséget tönkretenni butaság. A fejlett nyugati politikai rendszerekbe beépült annak -- előbb az érzése, majd a -- racionális belátása, hogy se vallási, se társadalompolitikai, se gazdasági alapokon nem érdemes tönkretenni a legyőzöttet, mert a legyőzött az esetek 99%-ában olyan nézetrendszert képvisel, amelynek megvan a létjogosultsága, sőt -- ami még kellemetlenebb -- vissza is fog térni, adott esetben győztesen. Érdemesebb tehát kialakítani egy modus vivendit, egy olyan politikai rendszert, amelyben senkinek sem kell magát ellenségnek (megalázottnak és elpusztítandónak) éreznie, ehelyett újra és újra versenybe szállhat békés eszközökkel a társadalmi támogatásért.

Tehát miközben a Nyugat nagyobbrészt legyőzte előbb a születési, majd a "faji" és etnikai, végül pedig a státusz és vagyoni privilégiumok rendszerét, megerősödtek előbb a liberális, majd a demokratikus vonásai. A nemzetek egymás után a polgári jogokban és a liberális demokrácia intézményrendszerében rögzítették a mai fejlett Nyugat -- szó mi szó, ellentmondásoktól terhelt, na és? -- jog- és kisebbségvédő, viszonylag toleráns, konszenzusos kultúráját. Churchill agyonidézett mondása mögött -- hogy ti. a demokráciánál nincs rosszabb, kivéve minden mást -- ott lapul a Nyugat ötszáz éves vérrel, verejtékkel és könnyekkel (na és cizellált gondolatokkal) kiküzdött álláspontja: hogy minden más kipróbáltunk, próbálja ki őket még egyszer, akinek hét anyja van.

Nekünk, magyaroknak, úgy látszik legalább ennyi van, mert mi kipróbáljuk. Az örök lemaradók sértettségétől és bosszúvágyától hajtva bedőlünk a populizmus atyamestereinek, hogy mi eredendően, valamiféle mitikus alapon bölcsebbek vagyunk a Nyugatnál (noha se filozófiánk, se autonóm gazdasági modellünk, se számot tévő anyagi kultúránk, semmink, de semmink, amire valóban alapozhatnánk), elhisszük, hogy mi valami olyat tudunk, amit más nem: pl. a politikai rendszerünket illetően. Szuverén nemzetünk szuverén parlamentjének szuverén (kétharmados) többsége (valójában pedig a szuverén miniszterelnökünk) olyan erőt jelentenek számunkra, amin a pokol sem vesz erőt. Pedig az ún. többségi (elegánsabban westminsteri) demokrácia, amelyben a választópolgároknak négyévente lehetőségük van a kormányzat leváltására, de ezen túl semmilyen formális kontrollt nem gyakorolhatnak fölötte, nem sokkal (talán csak szelídségében) haladja meg az egykori polgárháborúk szintjét az olyan országban, ahol a politikai kultúra vérrel szerzett belátásai nem a toleranciát erősítik, mint Angliában, hanem éppen az intoleranciát -- mint kis hazánkban.

Magyarország politikai kultúrája az intolerancia kultúrája, a magyarok politikai szocializációja az intolerancia közegében folyik már évszázadok óta. A demokrácia westminsteri (valójában felcsúti) modellje ezt az intoleranciát nem csillapítja, hanem kihasználja és erősíti, sőt értelemszerűen visszafordítja az országot a modernizáció útján, a státusz, a vagyoni, az etnikai, majd pedig -- ha kialakulnak az újsütetű dinasztiák -- a születési privilégiumok újraképződése felé. A felcsúti modell ezen túlmenően egyszerre lehet még az antipolitika és a polgárháborús érzület melegágya. Mivel a demokrácia felcsúti modelljében nincs lehetőség a kisebbségnek méltósággal s hatékonyan elérni a fejlett világban őt megillető politikai jogokat, ezért ami ott őt a bölcs kiegyezés részesévé teszi, az itt elidegeníti és frusztrálja. A tehetetlensége előbb a politikától való elforduláshoz, idővel azonban a polgárháborús hangulat kialakulásához járul hozzá: ha nem előbb, akkor később, de -- a történelemből okulva -- mindenképpen.

A felcsúti modell persze nem alapul semmilyen emelkedett belátáson. Táplálkozva a korrupt szoci világ jogos, de megkésett bukásából, semmi másról nem szól, mint a bosszúvágyról és a szerzésről (kezdetben talán hajtotta még Orbán nem különösebben egészséges küldetéstudata) -- miközben a korrupt világot néhány szinttel mélyebben és néhány fokkal aljasabban tovább élteti. Az olyan tönkrement értelmiségiek, mint Navracsics és Pokorni találkozása a Nyerges-Simicska-féle gazdasági, Bayer-Fekete-féle kulturális, Kövér-Semjén-féle politikai, Mesterházy-Szekeres-féle ellenzéki nívóval azon a sakktáblán, amelyet egy Orbán rakott össze, majd ennek lefelé gyűrűző hatása a társadalmi hierarchiában ezt az országot évtizedekre sötétségbe borítja. A magyar népesség nagyobbik része gondolattalanul mozog az intolerancia poklában. Azok, akiknek ki kellett volna őt ebből rántaniuk, elárulták, és folyamatosan egyre mélyebbre rugdossák. Magyarországon társadalmi válság van, amelyből csak egy államellenes, szabadság alapú rekonkviszta -- a jogaink és az életünk visszaszerzése -- szabadíthatja ki a népet, az ellenzéki pártok ehhez kevesek, noha (mármost így összeborulva főleg) pont elegek ahhoz, hogy az anarchiát formálisan is rászabadítsák az országra.