Nevethetjük Nevezhetjük ezt polgárinak, konzervatívnak, demokratikus jobboldalinak (brrr..), jobboldali liberálisnak, nemzeti kapitalistának, nyugatos jobboldalinak, nemzeti modernizációsnak, a továbbiakban: jobbközép -- szemben a mai etnicista, nemzeti szocialista radikális és szélsőjobbal (Jobbik, Fidesz). Hát először is, van egy ilyen párt, a Polgári Konzervatív Párt (PKP), amelynek részt vettem az alapításában és ismerem az eddigi nehézségeit. Érdekes megnézni, miért nem sikerül eddig neki semmi.
A jobbközép párt a Fidesz első stratégiai vetélytársa és egyetlen olyan ellenfele volna, amely valóban szavazók tömegeit csábíthatná el tőle -- nem pedig a maradékot szeletelné tovább. Ez részint azért van, mert a magyar politikai kultúra alapvetően jobbos (ez alatt értve elsősorban, hogy "nemzeti", másodsorban, hogy premodern: autoriter, érzelmi-irracionális, egoista-család irányultságú, antikapitalista), és nincs ma olyan politikai stratégia, amely ezt a jobbos alapvetést átvinné a versenyképesség folyamában megmerítve a túlsó partra, ahol a sikeres nemzetek állnak. Erre csak a nemzeti érdekű, modernizáló jobboldal képes, amely érzékeny a magyar traumákra, elfojtottságokra, nem progresszív, hanem meritokratikus, közben pedig tradicionalista. A nyelve jobboldali. Vetélytársa volna ez a Fidesznek azért is, mert nyilvánvalóan nem volna baloldali (ennek az elosztás- és egyenlőségközpontú irányzatnak amúgy sincs értelme, amikor éppen az értékteremtési struktúrák és a hazai "kapitalizmus" alapos reformjára szorulunk rá), már a szövetségi politikája miatt sem lehetne bekényszeríteni a baloldalra, márpedig a bal- és a jobboldal között ma akkor szakadék van, hogy középről vagy posztideologikusan (ahogy a Momentum próbálja és érzésem szerint már visszavonhatatlanul elrontotta) nem lehet a jobboldalt átalakítani.
A PKP ilyen párttá akar(t) válni, de a 2014-es bejegyzése óta nyilvánvaló volt, hogy se a mai baloldal, se a jobboldal nem érdekelt a megerősödésében. Először is, hogy elkerüljem a kötelező vádakat, a PKP valóban híján van/volt a megfelelő erőforrásoknak, tetterőnek, elkötelezettségnek, leginkább meg politikai lényeknek. (Röviden? Nem akarjuk eléggé a hatalmat. Messze nem.) Ezeket a hiányosságokat már az első évünkben elmagyaráztam 10-15 (összesen mérhetetlenül nagy anyagi forrásokkal rendelkező) magyar kapitalistának, akik egyike sem döntött úgy, támogatna minket annak érdekében, hogy több pénz birtokában elkezdjük befoltozni a lyukakat. A bizalmatlanságukat vegyesen az érdektelenségük, a saját helyzetükkel való elégedettségük, a retorziótól való félelem és az a tény motiválta, hogy - joggal - nem látták bele a PKP-be a győztest, akiért érdemes kockáztatni. Röviden, ez a politikai kockázati tőke nem került bele a pártba azóta se.
Ugyancsak megkerestem minden, a mai nyilvánosságban ismert jobbközép, konzervatív értelmiségit, egyik sem állt kötélnek. Néhányan ma már aktívabbak a Fidesz ellenében, nullához konvergáló hatékonysággal, amit éppen a pártnak lehetett volna emelkedő pályára állítani. Általában az értelmiségről sokat írtam már ezen a blogon, nem elemzem most külön, hogy a realitásérzék, a felelősségérzet stb. milyen hiányáról van szó velük kapcsolatban. Kétszáz éves betegség ez is.
Elutasította a PKP-t a nyilvánosság, különösen a tévék is, amelyek akkor még kizárólag Fidesz-szimpatizánsok voltak (bár volt adás trash tévében, pl. Havas Henriké, amit mi mondtunk le, nem magyarázom itt tovább). Mi tapasztaltuk meg elsőként, amire most kezd rájönni a balos szavazó, hogy az ATV a centrális erőtér részeként a Fidesz ellenzékieknek szóló bábműsora. Eltekintve egy vagy két szereplésemtől, ezek nagyon vigyáztak arra, hogy nehogy megismertessék a választókkal a PKP-t, szisztematikusan mármint. Nekem elnökként -- a fentiekből következően -- a jobbos szavazókhoz kellett volna eljutnom, erre semmi esély nem volt és nincs (ezért sem preferáljuk pl. a Klubrádiót, nem azért, mert ne tartanánk alkalmasnak a saját választott missziójára). Lehetett volna randalírozni az utcán, performanszokat csinálni stb., de minek, ha a megvalósult száz-százötven fős rendezvényekről sem tudósítottak, miközben ezt vidáman megtették balos pártok kisebb megmozdulásaival -- az egyik szcéna, hogy a nyilvánosságban tartsa őket, a másik szcéna, hogy lejárassa őket.
2015-ben megkerestem a MOMA és az Együtt vezetőjét, hogy csináljunk egy polgári blokkot -- akkor még lett volna elég idő erre máig. Az egyetlen -- szerintem -- érthető feltételem az volt, hogy attól kezdve zárkózzanak el minden együttműködéstől az MSZP-vel a DK-val. Két héttel később Bokros és Szigetvári is egy színpadon állt az utóbbiakkal. Nézzük meg, mi lett azóta ezekből a pártokból. Azt kell hinnem, ezek a politikusok semmit sem értenek a politikai rendszerről, amelyben mozognak.
Azok az említett és nem említett balos pártoknak, amelyek szó szerint megszámlálhatatlan műsorpercet kaptak, estéről estére visszatérően évődtek és teljesen értelmetlenül fecsegtek "Egonnal", "Olgával" stb., ma akkora, 1%-os vagy az alatti a támogatottságuk, mint a PKP-é volt, amikor én kb. 2 éve lemondtam a vezetéséről, és amit én kb. a blogommal és egy-két utcai beszédemmel értem el, amiért -- amennyiben kitett a site-ra -- legfeljebb az index.hu-t illeti köszönet. Megjegyzem súlyos félreértés a pártoktól utcai jelenlétet várni arra hivatkozva, hogy ez érdekli a nézőket. A nézőket egy határig az érdekli, amire kondícionálják őket. Magyarországon a média épp olyan ludas, mint a politika abban, hogy a választók szemében a beszélgetés és a vita (a politika par excellence lényege) kevésbé lehet érdekes, mint az utcai festékdobálás.
Ezzel a rövid beszámolóval -- amelyben az tükröződik, hogy egy gyenge politikai ajánlatot, ami a PKP-é (volt), semelyik intézményi kör nem tudta/akarta kiegészíteni, hogy észrevehetővé és adott esetben tényleges opcióvá tegye -- azt akartam érzékeltetni, hogy pártot építeni nehéz (lám a Momentum ennyi erőlködés, médiajelenlét stb. ellenére 1-2% körül van az összes választót nézve). Amikor április 8-án az ellenzéki magyarok a fogukat szívva leadják majd valahova a szavazatukat, tudniuk kell, hogy maguknak is köszönhetik a helyzetet: mert nincs évek óta kritikai viszonyulásuk a "saját" sajtójukhoz és pártjaikhoz, nem támogatják a civilszervezeteket, fontosabb nekik a liberális demokráciánál az identitásharc, és tisztelet a kivételnek: az államtól várják az életük rendbetételét. A PKP éppen annyira az ő áldozatuk, mint saját inkompetenciájáé. De remélem, ez egy nevelődési folyamat, amelyben menet közben levonjuk a tanulságokat és előbb-utóbb optimális eredményre jutunk benne. Közösen.