Érdekes fejleményeknek vagyunk tanúi a nyugati világban, amelyek kiegészítik Samuel Huntington vízióját a civilizációk összecsapásáról (amelyek közül a minket érintő frontok egyfelől a Nyugat és az iszlám, másfelől a Nyugat és az ortodoxia között húzódnak). E fejleményeken jelen esetben a saját civilizációnkon belüli viszonyok változását értem, konkrétan a nyugati globalizáció erőinek, a katolicizmusnak és a kapitalizmusnak a harcát a nyugati nacionalizmusokkal (pontosabban: etnicizmusokkal, tehát a politikai közösséget megelőző népi, nyelvi, eredetmítoszon alapuló, nagyrészt proletár nacionalizmusokkal) szemben.

A katolicizmus, majd a kapitalizmus a nemzeteket felülíró egyetemes igényű praxisok, amelyek -- a nyugati kapitalizmus a globalizáció miatt, a katolicizmus az elvallástalanodás és a modernizáció miatt -- az utóbbi időben látványosan meggyengültek, ezzel jó ötven év (a nácizmus, majd a gyarmatbirodalmak leáldozása) után teret nyitottak az etnicizmus reneszánszának. Az etnicista-xenofób-fehér szuprematista hullámmal szemben Róma és a nyugati, multinacionalista kapitalizmus (és az újbaloldali identitarizmus) egy platformra került. Az olyan kompországokban (két civilizáció határán mozgó kultúrákban), mint Magyarország, vagy még hangsúlyosabban Ukrajna, ez a konfliktus akár a nyugati civilizációból való kiszakadást és az ortodoxiához való közeledést is eredményezhetné, ha a nacionalizmusok, illetve Ukrajnában az ortodoxia, nálunk pedig a reformált egyházak és az ortodoxia együtt annyira megerősödnének, hogy az a hazai katolicizmus egyetemes szemléletének és a globális tőkének a visszaszorulásával járna.

Pechünkre a római egyház élén egy biblikus pápa áll -- a Benedekhez vagy akár a II. János Pálhoz hasonló tradicionalista pápák jobban tudnák szolgálni a katolicizmus univerzalista politikáját, mint a belső forradalmár Ferenc, akivel szemben a magyar püspöki kar -- Erdő Péter bíborossal az élen! -- megalkuszik a nacionalista/református/kuruc/proletár politikával. Ma se Róma, se az EU nincs a helyzet magaslatán, ami a nacionalizmusokkal szembeni védelmet illeti.

Ezt a védelmet egy új szintetizáló pápa és a globalizációnak a digitális algoritmusok köré való szerveződése (a hálózati és mesterséges intelligencia) végül a Nyugat kezébe fogja adni, de az előttünk álló kb. tíz év kritikus lesz ebben a harcban. Magyarország majdnem fölöslegesen tesz egy kitérőt a jelenlegi kormánnyal az nacionalizmus felé, mert a mégoly vékony katolicizmusunkat (a hagyományt) sem tudja felülírni a pogány etnicizmusunk, az egyébként is nehézkes kompromisszumukat Orbán nem tudja létrehozni (hát még új szintézisben egyesíteni őket, ti. a legtisztább politikája a katolikus-ellenesség volna), tehát a kereszténység és a nacionalizmus között a technológiai fejlődés végül az előbbi -- az univerzalizmus -- javára fog dönteni. Magyarország talán ezzel fog végre lecövekelni a nyugati civilizációban. Röviden: a kurucos-keleties orientációjú etnicizmus a modern világban már nem lehet elég erős a Nyugatból való kiszakításunkhoz. Orbánék erőfeszítése mégsem fölösleges, mert remélhetően megtermékenyíti a politikai demokráciát az EU-ban, előmozdítva azt egy jóval erősebb deliberatív-szubszidiáris demokrácia irányába -- megint csak összhangban a katolicizmus társadalmi tanításával, és elhozva a liberális-deliberatív politikai föderáció erkölcsi és szociológiai stabilitását.

A magyar nemzet erős maradhat a föderális EU-ban, ha ez előttünk álló éveket az ő -- és nem a magyar állam -- megerősítésére fordítjuk. A baloldalnak ebben nem nagyon látom a szerepét, hiszen a proletariátus legütősebb eszméjévé már egyértelműen az etnicizmus vált, és hát ennek a termékeny volta -- már a leírtakon túl is -- igen korlátos. A hagyományos, egalitárius baloldal erőtlen, kevés a hozzáadott értéke, szimbolista variánsa, az újbaloldal, túl van a zenitjén. Tágabban értelmezve a progressziót, ez meg eljutott a felvilágosodástól -- kurz und gut -- a dogmákig: maga szorul felvilágosodásra, de sajnos éppen, mert dogmatikussá vált, híján van az ehhez szükséges önreflexiónak.