Megértettük Orbán üzenetét: válságban a liberalizmus, válságban a Nyugat. A válaszom: láttunk már ilyen válságot, elmúlt, és vele múltak a válságra bazírozó, sikertelen politikusok. Az öntudatosságom nem annak a jele, hogy a liberális demokráciák tökéletesek. Távolról sem: hanem annak, hogy mind közül a legemberibbek, az embereket legalkalmasabban kormányozni képes rendszerek, amelyek a legérzékenyebbek a képességeinkre és képtelenségeinkre. Nem találtak ki még náluk jobb kormányzati formát, és nem Orbán Viktor lesz az, aki a maga limitált felkészültségével, kultúrájával és perspektívájával képes lesz erre. Magyarország nem azért sikertelen, mert a liberális demokrácia és a kapitalizmus most éppen kényszerűen a kiutat keresi a saját sikereiből kifolyólag a nyugati társadalmakra nehezedő nyomásból: magyarán a konzervatív ízlésemhez képest túlzott kulturális nyitottságából, erkölcsi mikrovilágának eróziójából, relativizmusából és materializmusából, az államokkal és a korporációkkal szembeni szabályozórendszerének (a szabad piac védelmének) gyengeségéből, ugyanakkor a tőkepiacainak védtelenségéből, és a tőkekivitelből finanszírozott jólétének tarthatatlanságából, röviden: a globalizáció adott állapotából.
A kapitalizmus újabb adaptációs szakaszában vagyunk: ha Magyarország sikertelen volt az utóbbi négy évben és a megelőző tízben, az állami vezetőinek inkompetenciája, kivagyisága és korrupciója miatt volt, nem intézményrendszerének alkalmatlansága miatt. Az intézményrendszere egy szempontból viszont tényleg alkalmatlannak bizonyult: nem tudta feltartóztatni és megszelídíteni a közjóra törő politikusi gőgöt, hübriszt, kormányzati tehetségtelenséget. De erre nem az a válasz, hogy szélesre tárjuk a kapukat a gőg, a hübrisz és a kormányzati tehetségtelenség előtt.
Orbán a saját korlátaiból és szenvedélyeiből nem lévén képes kitörni, a helyzet szimptómáit látja, de rosszul elemzi őket, és végül rossz választ ad rájuk. Az általa példaként említett vagy nem említett államok közül a sikeresebbek a gazdagodásukkal párhuzamosan folyamatosan liberalizálódnak, vagy ha nem, akkor a strukturális problémáikat erőszakosan vezetik le, ami semmi mást nem bizonyít, minthogy nem képesek új paradigmát létrehozni a versenyképességre. Orbán, úgy tűnik, az erőszakot választotta, valamiért ez imponál neki, aminek okát lehet is sejteni: mert négy év alatt végül rájött arra, hogy az alaplogikához nem tudja felemelni az országot, kormányzásának gazdasági és társadalmi eredményei nemhogy gyengék, de kontraproduktívak, sok évre előre visszavetették az országot a liberális demokráciák versenyében. De ő nem az az alkat, aki képes beismerni a hibáit, inkább tovább megy a zsákutcában hangosan fütyülve és botot lóbálva. Azért áll elő egyre-másra hagymázas eszmefuttatásokkal és ízléstelenül (az emlékművek és nemzeti színházak színvonalát tükröző) összebuherált, limlom elméletekkel, mert a fegyelmezett építkezéshez nem ért. Megint ott vagyunk, hogy a frusztrált népünk megtalálja a hozzá illő vezért, és a vezér ezt nem a nép felemelésére és perspektíváinak kinyitására használja fel, hanem a megrekesztésére.
Orbán sok minden lát, keveset tud, és még kevesebbre képes. A nyugati társadalmi gyakorlat sok szempontból valóban elszakadt az erkölcsi intuícióinktól, a szabad piac nem képes egyensúlyt teremteni az értékek között, a munka megbecsültsége csökken, a vagyonok koncentrálódnak, a magyarázatok cinikusak usw., mind önmagában rosszul hangzó, visszás eredménye a -- minek? A kapitalizmusnak? A liberális demokráciának? A külföldről pénzelt ügynököknek? A Nyugatnak mint olyannak? A keresztényietlen szerzésvágynak? Már a kérdést sem tudja pontosan megfogalmazni, nem csoda, hogy Orbán válaszai végtelenül sematikusak, egy rossz plehanovi brossúra színvonalán is a közhelyekre korlátozódnak, amelyeket aztán a szervilis jobboldali média feltupírozva valami világra szóló levezetésként ad tovább az erre fogékony embereknek. A fő ideológusok nem azt mondják erre, hogy "több óvatosságot, Miniszterelnök úr!", hanem megmagyaráznak. Természetesen nem sikerül nekik. Főleg, hogy a színvonaltalan diagnózist egy még annál is színvonaltalanabb és veszélyes válasz követi: az "illiberalizmus" választása. Mind-mind motiválatlan, végiggondolatlan mozzanatok egy befolyásos ember politikai stratégiájának gyökereiben, amelyek így óhatatlanul lökik tovább az országot a szakadék felé.
Egy apró értetlenkedés a végére: mire megy el az a rengeteg pénz, amit a miniszterelnök think tankjai felemésztenek. Ez lenne a termékük?
