Van egy szerintem nagyon szép megemlékezés Antall Józsefről, Seres Laca tollából, idézem, aztán megmondom, miért.

"Antall? Nem szerettem. Aztán sajnáltam. Nem volt jó miniszterelnök, nemigen kormányzott, túl hosszan beszélt, nem láttam az esszenciáját, pedig nagyon is volt neki: Európába, de mindahányan, mondta Csengey, és ő komolyan vette. Az ő környezetében talán az egyetlen, aki komolyan vette. Ma már sajnálom a sajnálatomat, és sajnálom, hogy annyiszor leírtam, hogy "félfeudális". Biztosan félreértettem és félreértettük, mint mindent és mindenkit, amit és akit félre akartam-akartunk érteni. Ma már minden másképp van, mert azóta van mihez-kihez mérni őt. Antallt anno muszáj volt nem szeretni, a kormánya buta volt és arrogáns, senki nem az Antall József nevű embert nézte, csak a művét: az első szabadon választott inkompetenciát, a lélekben 15 milliós iskolatársi-történészi hatalomgyakorlást, a múltba néző tétlenséget, a hülye médiaháborút, a Pálfy G.-híradót, az ügynökborítékos sakkozást, a népiurbánus apákésfiúk felívelő csillagát, Lezsákot és Grezsát, a teret nyerő Csurkát, akivel nem tudott mit kezdeni. Lássuk be. Ma már minden másképp van. Ma már sok jót tudnék írni Antall Józsefről, és sok rosszat a magyar népről. Nyugodjunk békében."

Ugye, ez minimum egy megemlékezés rólunk is. Az illúzióinkról, az elveszett rendszerváltásról, az eltékozolt lehetőségeinkről. "Biztosan félreértettem és félreértettük, mint mindent és mindenkit, amit és akit félre akartam-akartunk érteni." Félreértettünk, sportot űztünk a félreértésből, ebből éltünk. Ebből élünk. Volt egy nagyszerűnek kinéző ember, aki tragikus betegségtől sújtottan is lehetett volna okosabb, bölcsebb, nagyszerűbb. Valójában túl sekélyes volt a feladathoz. A sorsa a sorsunk. Nem rég még kinéztünk valaminek, ami már nem lehetünk. Ma még kinézünk valakinek, akinél talán még rosszabbak leszünk. Miért? Mi mindig utat tévesztünk. Miért?

Seres bekezdéséből világosan felidézhető az akkori tévelygés, aminek a forrása az az Antall által is osztott beteges, makacs illúzió, hogy a múltunkban ott van az igazságunk, amelyhez vissza kell és vissza lehet találni. A "magyar" mint olyan, amelyet a múltból lehet felfejteni, és aki nem ezt teszi, az nemzetáruló, idegen, kollaboráns, és ami még rosszabb, nem lehet sikeres országépítő. Antall és rajta keresztül a rendszerváltás is áldozatul esett ennek a tévhitnek. Pedig a "magyar" sosem volt, nincs, és legfeljebb lehet. Nem véletlenül mondta a legnagyobb magyar, hogy szeretné azt hinni, nem voltunk. Nincs ugyanis olyan realitása a magyarságnak, amely kulcsot adna a jövőnkhöz. A "magyar" nem létezik olyan erővel, amely kijelölné az utunkat, a szó értelmetlen, ha azt a súlyt képzeljük bele, amely kellő tőkesúlyt jelenthetne a hánykolódó tengeren. Magyarország nem volt, hanem lesz. A múltat -- tisztelettel -- le kell zárnia a politikának, és át kell adnia a történészeknek. És végre azzal kellene foglalkoznia, amiért fizetjük: transzparens vízióval, stratégiával, a közjót szolgáló politikai döntésekkel. A jövőnkkel. Szabadon, kulturáltan, lépcsőről lépcsőre építve magunkat.

"Ma már sok jót tudnék írni Antall Józsefről, és sok rosszat a magyar népről."  Egyiket sem érdemes. Mindegyiket megtettük már. Új politikára van szükségünk.