1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2013.06.02. 22:21 HaFr

Harmadközlés, no comment II.

Megjelent a Magyar Hírlapban (2006. november 3.), átvette http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=66926

Mit mondasz, ország?

Ötven éve november 4-én a kommunizmushoz fűződő minden illúzióval leszámolt nemcsak ez az ország, hanem az egész világ is. Ha van a forradalmunknak maradandó hatása, akkor minden bizonnyal ez az, ha van mit ünnepelnünk ezekben a hetekben (a hősiesség szép példáin túl), akkor hát ez az. Épp ezért az ünnep a posztkommunistáké is, hiszen leszámoltak a kommunizmus illúziójával maguk a kommunisták is (tessenek csak megtekinteni a korabeli nyugat-keleti irodalmat), akik különböző okokból hívők maradtak még az első koncepciós perek, lágerélmények, tömeges félelem és éhhalálok után is.

Emiatt lehet, hogy 1956. november 4-től datálódik a kommunista világrendszer történetében az igazi Machtpolitik korszaka: azoknak az embereknek az uralma, akik nem hitből, hanem pragmatikusan gyilkoltak, azoké, akikben hűlt helye volt már a forradalmi dac aufklérista (persze kantiánus helyett romantikus-reakciós) pátosszal keveredő sötét bájának, azoké, akik nem a mégannyira megerőszakolt jövő, hanem csakis a jelen érdekeit tartották (kacsintó) szemük előtt. Ám éppen emiatt váltak végül sikeressé, túlságosan is sikeressé.

Egy egész ország vette észre bennük a jelen művészeit, egy egész országot szabadítottak meg az önnön nagyszerűsége ('56) keltette lelkifurdalástól, ők pedig egy egész országot (parányi darabkáinak kivételével) vesztegettek meg, és aljasítottak le a túlélés, a kiegyezés és a szemhunyás közösségét felkínálva. És egy idő után kit érdekelt, hogy ez a közösség hajszálra a csúszómászókéra lett kalibrálva? És kit érdekel ma, hogy a néma tömeg csak nem akar oszlani? Hogy ami régen összeállt, az ez idáig legfeljebb ha két részre szakadt, akár egy osztódó sejt, amelyben az anyag a régi, csak a sejtmag más?

Ebben az országban a rendszerváltás hajnala 1956. november 4-re tehető. Ép ésszel tekintve ez az egyetlen közös gyökerünk, ez viszont nem ereszt. Akkor született meg a mai romlott, gyáva, lélekölő kis közegünk, amelynek legfeljebb az evolúciójáról lehet számot adni azóta. Holnap lesz a rendszerváltás ötvenedik évfordulója.

Felvetődik a kérdés: hogyan ünnepeljünk méltón? Javaslom, továbbra is tartsuk magunkat a kádárizmus pocsék kis örökségéhez: mindenekelőtt hazudjunk magunknak. Hazudjon mindenki otthon a tükör előtt, hazudjon a feleségének és a gyermekeinek, hazudjon a könyvében, amelyet éppen ír, és hazudjon arról, hogy hazudik. Ezt (a lényeget) aztán váltsuk aprópénzre, és beszéljünk, fortyogjunk, csaholjunk legott provokációról, aljasságról, félelemről, hazugságról, posztkommunizmusról, forradalomról és reformról, szakszerűségről és jogszerűségről, leesett rendőri azonosító számokról, műveleti és építési területről, a város nyugalmáról, erkölcsről, szeretetről, gyertyákról, fáklyákról és virágokról ad infinitum. Meg a költségvetés sarokszámairól, hogy valami Brüsszelnek és a reformközgazdász-panoptikumnak is jusson. És tegyük ezt símaszkban, hogy senki se lásson mindeközben.

Mert ez egy ilyen ország. Nem az a baj vele - félreértés ne essék -, hogy kifejezi magát. Urambocsá, ez még a legjobb családban is megesik. Hanem az, hogy nem érteni, mit mond. "Mit mondasz, ország?" Elveszítette a nyelvét. Csak hörög. A szavát is. A hitelét már rég. A tartását még régebben. Ötven éve, november 4-én.

Holnap leszünk ötvenévesek.

Béndek Péter filozófus

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hafr.blog.hu/api/trackback/id/tr165341024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Boross Bence 2013.06.03. 12:18:20

Off:

Gratulálok a neved felvállalásához! Most hogy már van arcod, következő lépésként csinálhatnál mondjuk egy FB-csoportot a blog mögé, ahol hasonló bátorsággal nyilvánulhatnának meg a támogatóid!

HaFr · http://hafr.blog.hu 2013.06.03. 12:28:50

@Boross Bence: Off-off. Meglesz, Bence, de mint a nevem esetében is, vannak szempontok, amelyeket mérlegelnem kell - a túlzott misztifikálás vádját is vállalva, köszi

Földi Bence 2013.06.03. 13:34:42

No és ez meddig lesz fent, megint csak pár napig? :)

subnova 2013.06.03. 15:55:24

Innen úgy tűnik, h túltaktikázod magad, üzengetsz, ez egy feszült helyzetben csak felőrli az energiáidat. A szellemed másra való!

savanyujóska 2013.06.03. 19:21:16

Azért árnyaljuk a képet annyival, hogy miután 56 novemberében az amerikai tankok valahogy csak nem akartak megjelenni a határokon, mindenki előtt nyilvánvalóvá válhatott, hogy számunkra az egyetlen realitás a Szovjetunió szatellitállamaként való továbbélés. És ezeken a kereteken belül a számításba jövő lehetőségek közül Kádár volt a legjobb. 56-ban Münnich Ferenc volt az alternatívája, ami alighanem igencsak szar csere lett volna. A nyolcvanas évek elején az volt a vélemény, Kádár után Fekete János lesz majd a góré, aki, ahogy az idősebb szakik fogalmaztak, „csinál majd olyan rendet, hogy belefeketülünk”. A Kádár iránti „szeretet” tehát nagyrészt azon a tudaton alapult, hogy minden más rosszabb lenne.
süti beállítások módosítása