A jó társadalom (alább egy picit még kifejtendő) alapja az én szememben, hogy a társadalom minden tagja a képességeinek megfelelő legnagyobb hozzáadott értéket nyújtja, amely még nem rontja a boldogságát.
Ez egy kellően homályos, de távolról sem értelmetlen meghatározása a prosperáló és tagjai lojalitására is méltán számító közösségnek. Két lába az egyének boldogsága és értékteremtési képessége. A társadalom feladata is ebből következik, ami nem más, mint a kettő feltételeinek összehangolására leginkább alkalmas (tágan értelmezett) politikai struktúra kialakítás. Ebben csak az egyik -- bár kellőképp súlyos -- szereplő az állam, de összességében fontosabb keretek a jogrend, a tradíciók, az erkölcsi univerzum, az oktatás, a kultúra, illetve mindennek az alfája: az egyének, valamint plurális -- önkéntes és a természetes -- társulásaik (a vállalkozások, az önkormányzatok, az iskolák, a családok, az egyházak, az önképzőkörök stb.). A boldogságok és az értékteremtési képességek összehangolási kényszere azt jelenti, hogy egyensúlyi helyzetet kell létrehozni közöttük. A társadalom ne támogasson olyan boldogság-koncepciókat (ha megtűrnie kell is), amelyek semmilyen értéket nem jelentenek a közösség számára, illetve ne kényszerítsen senkit olyan értékteremtésre (még ha néha meg is kell tennie), amely nem jár az adott személy elfogadható mértékű boldogságával.
Értékteremtésre berendezkedni annyit jelent, hogy a társadalom lehetővé teszi tagjai számára a boldogság és az értékteremtés egyensúlyának minél magasabb szinten való létrehozását. Ehhez oktatást, szabadságot és alkotási (munka-) lehetőséget nyújt, támogatja a kreatív életet (vállalkozások, művészetek, tudomány, tanítás, önművelés, esztergályozás stb. formájában), támogatja az önkéntes társulásokat, az egyén javát szolgáló természetes (pl. családi) vagy kvázi-természetes (pl. nemzeti) közösségek harmonikus működését (amíg az egyének javát, a boldogság és a értékteremtés lehetőségét szolgálják) -- miközben, hangsúlyozom, semleges marad az értékteremtéssel nem járó tevékenységekkel kapcsolatban. A liberális etatista felfogás szerint az állam és a politikai önkormányzatok maradjanak semlegesek minden értékválasztással szemben; a saját konzervatívabb nézetem szerint csak azokkal szemben legyenek semlegesek (passzívak), amelyek nem szolgálják a közösség értéknövekedését, minden mást viszont támogassanak, akarjanak, keressenek.
Ez nem utópia és nem politikai program. Ez a józan ész szava, ahogy én hallom. Egy társadalom úgy lehet stabil, gazdag stb., ha tagjai az értékteremtésre rendezkednek be, és ezt a saját belátásuk és személyes döntésük alapján, szabadságukat és boldogságukat megőrizve, ezeket kiteljesítve tehetik. A "legjobb" társadalom mind közül ott valósul meg, ahol a politikai rendszer minél magasabb szinten és minél kisebb hatalom bevetése mellett képes összehangolni -- nem kikényszeríteni! -- ezeket a törekvéseket.
Mármost nem tehetek úgy, mintha egyszerű volna definiálni, mit tekintsen egy társadalom értéknek, és mit nem, és az előbbiek között hogyan súlyozzon. De -- és itt szintén eltér a véleményem a liberális mainstreamtől -- minden társadalomnak mindenkor van egy intuitív képe erről. Én nem szeretném azonban ezt II. Fekete Györgyként innen, ahol írok, eldönteni. De világos, hogy a gazdasági értékteremtés a lehető legnagyobb hozzáadott (és kifizetett) érték mellett valósul meg. A művészi értékteremtés a megfelelő elismertség (tisztelet, kánon, vagy éppen ellen-kánon) függvényében, a mérnöki értékteremtés a növekvő hatékonyságon, a szülői értékteremtés egy boldog családban, általában minden értékteremtés a befogadók boldogságán és elégedettségén fogható meg, tehát valójában nem lehetetlen közelebb kerülnünk az érték fogalmához a befogadó (ha mindjárt valaki önnön maga) értékmeghatározása alapján. Ez az alapvetően gazdasági szemlélet (tágabban értett eladó-vevő viszony) köti össze az individuális és a közösségi oldalt ("a saját világomat és képességeimet adom egy jó szóért"), ami nekem roppant szimpatikus. Toleráns, sőt befogadó, mégis versengő és meritokratikus, átlátható, és semmi köze a szokványos politikai ideológiák erőszakos világához.
Nem hiszem bonyolultabb fantáziára és ennél bonyolultabb alapvetésre van szükség, ha a jó társadalom alapjait keressük. Csak hát elszoktunk a kereséstől, és ráadásul többet adunk a mítoszokra, mint a viszonylag egyszerű józan észre.
