1000 leütés

Merő emberbarátságból titkos olvasója vagyok Badiounak, Deleuze-nek, Debord-nak, Žižeknek, Bhabhának, TGM-nek, a Pogátsa-portálnak, a fractalontology.wordpress.com-nak, a posztstrukturalizmusnak, a Unabomber Manifestónak és általában az egész balos világfájdalomnak. Látom az Új Egyenlőség c. lapban Sidó Zoltán írását, miszerint egy régebbi olvasmányom szerzője, Mark Fisher éppen egy éve lett öngyilkos, amiről nem tudtam akkor. Sidó magyarázata szerint "mintha ez nála perverz módon az életmű szerves része lenne. Nemcsak azért, mert sokat írt saját nehéz mentális állapotáról, hanem azért is, mert a nyugati kultúrát menthetetlenül stagnáló, steril, a saját közelmúltjára csillapíthatatlan vágyakozással tekintő konzumkultúraként látta, amiben ez a mentális állapot nemcsak hogy magától értetődő dolog, de már-már az egyetlen lehetséges állapot. Munkássága ismeretében a halála kis túlzással nem más, mint egy többé-kevésbé rigorózusan végigvitt érvelés utolsó, tragikus nyomatékosítása."

Eszerint Fisher úgy halt, ahogy élt, ritka integritást teremtve elmélet és gyakorlat között. Ez azonban nem teszi értelmesebbé se az életét, se a halálát. A chef-d'œuvre-je, amely kíméletesen szólva egy vegyesen Jameson- és Deleuze-utánérzés, a kapitalizmus, a technológiai és a popkultúra összefüggéseit annak a jellemzően -- a világhoz képest -- transzcendens humánumnak és szociológiai eszménynek a pozíciójából vizsgálja, amely sosem volt, sosem lesz, és általában félreviszi a "rendszerkritikát", különösen ennek esztétizáló ágát. 

A marxista rendszerkritika adottnak veszi, hogy a kapitalizmus szükségszerű fejlődési fázisa az emberi történelemnek, amivel sokkal többet állít, mint általában a kapitalizmus libertárius, liberális vagy konzervatív apologétái, akik csak a valósága mellé írnak értékelméletet, viszont így nem is esnek abba a hibába, hogy valamiféle dialektikát kelljen cáfolniuk annak érdekében, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus fukuyamai pozícióját igazolják -- azt mármint, hogy ez a kettős az utolsó fázisa lenne az emberi társadalomfejlődésnek. Fisher azonban épp ezt a realizmust igyekszik cáfolni -- ti. hogy a kapitalizmus "a" valóság, amelyből nincs kiút -- először hevesen, transzcendens perspektívából, majd miután belátja, hogy nincs alternatív társadalomelmélete, nemhogy evolúciós elmélete, rezignáltan (a.m. lemondóan), Vogue-, na jó, Rolling Stones-minőségű életvezetési tanácsokat adva. Legvégül, ahogy megtudhattuk, pontot téve a saját életére is.

Nem akarom hasznavehetetlennek nyilvánítani az egész balos pozíciót, hiszen nyilvánvalóan -- újra és újra -- sokat tesz hozzá az önértelmezésünkhöz, mindössze attól óvok, hogy valaki kellő erkölcsi integritás nélkül nyúljon hozzá. Pl. kifejezetten nem érdemes valamit fatalista módon, a nullára redukálva bírálni úgy, hogy nincs mögötte egy alternatív változási terv, mert abból semmi más nem lesz, mint a pusztulás és/vagy az erőszak narratívái. A konzervatív kapitalizmuskritika a balossal szemben elég világos fogódzókat ad a humánum körüli komplex intézményi rendszer erősítésében -- szemben mindannak felszámolásával, ami csak van. A konzervatív a veszteségeit nem a kapitalizmusnak tudja be, hanem a jó esetben teológiailag is -- de ha nem, hát kellő műveltséggel és értékrenddel -- megfundált humánum elvesztegetésének, ami már jóval korábban megkezdődött, mint a kapitalizmus globalizációja. Az utóbbi képezte rendszer kiegyensúlyozott szemlélete csak egy sűrű, ám adekvát antropológiával érhető el; a legkevésbé sem a többé vagy kevésbé eredeti társadalomtervezéssel. De hogy ez utóbbitól a kommunista kísérletek bukását követően immár a balos rendszerkritika is visszariad, azt jól mutatja egyrészről maga a "rendszerkritika" szó, amely az aspirációk maximumát fejezi ki, másrészről a terméketlen agónia a transzcendencia és a realitás közötti szakadék áthidalhatatlanságán, amelyben aztán érzékenyebb gondolkodók el is veszejtik önmagukat. A rövid véleményem az esztétizáló, franciás-keleti parti rendszerkritikáról mindösszesen -- az előbbi megértő szavaim és a lehetséges kivételek dacára -- ez: hogy abszolúte rendszerkonform megélhetési intellektualizmussal állunk szemben. Nem véletlenül nincs baloldali politika.

Nem éppen tekinthető sikeresnek Orbán osztrák-/német-politikája, amennyiben az osztrákok láthatóan a nemzeti politikájuk részének tartják a vendégmunkások családi apanázsának korlátozását, illetve ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy a következő német kormány politikájában a (muszlim) bevándorlókkal szemben -- helyesen -- jóval nagyobb szigor fog érvényesülni (jóllehet nem világos, hogy Németország kulturális önképében eredményez-e ez majd változást, vagy csak az átalakulás lesz megfontoltabb a társadalom sikeresebb gazdasági integrációjának érdekében). Orbán tehát elveszíteni látszik a migránsozás lehetőségét a Nyugattal szemben, vagyis Soroson kívül nincsen már belpolitikai üzenete (miközben Sorosból persze nem sikerült az EU-ban releváns ellenfelet faragni). Ez a kevés is elég lesz persze a következő választások megnyeréséhez, de utána sürgetően merül majd fel: kit gyűlöljön ezentúl a 2,5 milliós Fidesz-tábor?

Kézenfekvő upgrade-nek tűnik nacionalista szempontból a székely kulturális, esetleg a területi autonómia felkarolása. A Kelemen Hunor-féle szervilizmus, a parírozó önkormányzatok és a politikán inneni romániai magyar erőközpontok (sajtó, egyetem, sportélet) kistafírozása a potenciálisan mozgósítható helyi magyar gazdasági érdekekkel (OTP, Mol) és magyar származású román üzletemberekkel a háttérben egyaránt valamiféle akcionizmusra mutat, amit a Romániával bensőséges kapcsolatokat ápoló, a magyar kormánnyal viszont egyre kritikusabb USÁ-val kapcsolatos érdekeink sem korlátoznak majd. Ilyenek ugyanis az amerikai keleti parthoz nem nagyon kötnek már, legföljebb a cégvilághoz. Ha a nacionalista ellentétek fokozása az oroszoknak is érdekévé válik, akkor akár nagy lehetőséget is láthat ebben a Nyugat felé témát és további befolyást vesztő magyar külpolitika. Ehhez azonban "jó volna" tudni az oroszokkal karöltve további dezintegrációt generálni az EU-ban (Katalónia, Dél-Tirol). Nem kétséges, hogy lesznek ilyen próbálkozások.

Ha a Párizs-Berlin tengely fölébe kerekedik az intellektuálisan, szervezetileg és befolyásában is gyenge mai Brüsszelnek, akkor Orbán tere vészesen beszűkül a lavírozásra, mert Brüsszel -- amelyet idáig folyamatosan ócsárolt -- megszűnik valós egyezkedési helynek lenni. Az erdélyi-székelyföldi front -- ilyen körülmények között félig-meddig kényszerűnek tekinthető -- megnyitása a magyar nacionalizmus súlypontját a fiktív, tehát visszabeszélni képtelen ellenségektől a kézzelfoghatóbb, hagyományosabb irányba vezetné vissza, és egyúttal szolgálná a a témafrissítést is. A saját politikai pozíciójának erősítése mellett ebben a kontextusban is érdemes értékelni a román miniszterelnök szokatlanul durva válaszát a székely-magyar aspirációkra ("ha az a zászló ott fog lobogni a szélben, minden ottani felelős ott fog lobogni a zászló mellett") -- nos, a románok nem lesznek azok a bárgyú, elnéző, nota bene civilizált ellenség, akihez Brüsszelben szokott az Orbán-garnitúra. Az erdélyi nacionalizmus élesztgetése olyan kockázatos ügy, amely súlyos következményekkel fenyegetheti a térség békéjét.

Orbán Putyinnal megtámogatott hadművelete a progresszív konszenzus -- vagy legalább domináns logika -- ellen jót tesz Európának és a Nyugatnak. Nemcsak úgy, hogy erősebb önreflexióra készteti és rákényszeríti néhány elfeledett kulturális forrása újrafelfedezésére, hanem -- ami különösen jól esik egy konzervatívnak -- azzal is, hogy erősíti az igényt a tényleges pluralizmusra/multilogicizmusra, szemben a progresszivista, áltoleranciába öltöztetett homogenizációval. Megtanít bizonyos háttérbe szorított -- főként hagyomány alapú, preracionalista, jobboldali -- szubkultúrákat bátorságra, az önvédelemre, önmaguk megbecsülésére és a progresszív fősodorral szembeni kiállásra.

Az a paradox helyzet állt elő, hogy Orbán termékenyen lépett be a nyugati kontextusba, ám azon az áron, hogy a történelmi léptékkel monologikus (nacionalista-kollektivista) magyar narratívát megerősítette, csökkentve a konzervatív pluralizmus esélyét idehaza. A magyar valóság nem volt még abban az állapotban, mint a nyugati, ami a tradicionalizmus és a kollektivizmus felbomlását illeti, ezért egyfelől természetes, hogy innen érkezik a nyugati domináns logika kihívója. Másfelől ugyanaz, aki kihívónak minősül Nyugaton, az nagyon is a belterjességet és a zárványt erősíti idehaza. A magyar politikai kultúra nacionalista-kollektivista értékrendje a nyugati "eredmények" nyugtázásával csak tovább erősödik, ami egy cseppet sem termékeny már -- sőt. Orbán kettős hatásából nekünk a rosszabb jut, mert nincs megközelítő erő sem, amely Orbánnak ellentarthatna a magyar közéletben. Ennek az erőnek a jobboldali-nemzeti modernizáció szavával kellene fellépnie.

Orbán etnicista nézőpontjával szemben ennek a modernizációs jobboldalnak kapitalistának, individualista-patriótának, pluralistának és közösséginek (szemben az államiassal) kellene lennie. Ma ott tartunk, hogy a magyar zárvány hatása a nyugati környezetben termékeny változásokat indíthat meg, de a nemzeti betokosodás miatt magyar áldozattal. Furcsa módon ismétlődik a sorsunk ún. nemzeti kézben is -- de mivel a magyar történelem valójában mindig is a "kuruc" és a "labanc" magyarok harcának története volt, amelyben Szent Istvántól (kb. az első németestől) kezdve főleg a "labancoké" volt a termékenyebb álláspont, a "kuruc" mentalitás pedig általában kettős harcra kényszerítette a magyarságot (amelyben a nyugatellenesség mellett a másik pogány vagy délről, vagy keletről jött), a lényeg -- a nemzeti modernizáció -- mindig elmaradt. "Labanc" kézen nem volt nemzeti-autonóm, "kuruc" kézen nem volt modernizáció. Orbán a mai "kuruc" vezérünk, a "labancokat" nagyjából kiirtották, a nemzeti modernizáció pedig változatlanul késik. De a Nyugatnak megint jobb lett egy kicsit miattunk.

Ha a hét hat napján temetni is látszik a kereszténységet a világ, a vasárnap esti "jezsuita 8-ason", azaz a jezsuita rend (Societas Jesu) Mária utca-Lőrinc pap tér sarkán lévő templomában tartott misén biztosan ennek az ellenkezőjében van részünk. A csordulásig telt templomban a hívek átlagéletkora talán nem több a harmincnál sem, és megejtő látni, ahogy a fiatalok élnek a Krisztus nyújtotta lehetőséggel, hogy találkozzanak Vele és egymással. A bensőséges környezetben Magyarországnak azt a tartalékát látni, amelyik itt maradt, itt tanul, itt nevel (zömében még) kisgyerekeket, itt próbálja összeegyeztetni az önmagával és a családjával szembeni kötelességeit a Krisztusban, az  Egyházban és a nemzetben való léttel. Ezek mind összeegyeztetendő szempontok, egyik sem fedi vagy takarja el a másikat. Az élet magassága, mélysége és komplexitása nyilatkozik meg az együttállásukban..

A komoly arcokon, amelyeken visszatérően vidámság suhan át a szentbeszéd lokúciója vagy a szentmise végi programhirdetés (még) informálisabb fordulatai kapcsán, a jól élt emberi élet -- kettős, örömökben és kötelességekben kialakított -- örök, isteni irányultságát látni. Én ezt látom. A szeretet keresztjét emberléptékben. A személyes gyónásnak, a feloldozásnak, majd a közösségi áldozásnak a fiatal kor csak kiemeli a drámáját: hogy emberként a természetünkből -- nem pusztán a cselekedeteinkből -- fakadóan bűnösök vagyunk. És mégis -- ugyanennél fogva -- szeretve vagyunk. Az élet paradox volta, amelybe a vallás betekintést enged, semmiben sem koncentrálódik jobban, mint a szentmisei liturgiában. Logosz és spektákulum, értelem és érzelem, individuum és közösség, múlt és jövő, pillanat és örökkévalóság egyetlen gyakorlatban sűrűsödnek. Vasárnaponként itt különös erővel. 

A gyónás az Istennel egyesülő szellem reflexiója (és a gyónás egyes fázisaiban a lélek rezonálása) az emberi természetre a cselekedeteink felidézésével. Nem hívő barátaink lelkiismerete erős vára lehet adott esetben az erkölcsnek, de a gyónás az Istenre való koncentráltságának köszönhetően, a szentmisei liturgiával kiegészülve, az örök törvényt olyan erővel világítja meg, hogy az jóval pontosabban felmutatja önmagukban az erkölcsi lapszusokat is. A gyónás mint reflexió és rezonancia azonban túl is mutat az emberi konszenzuson alapuló erkölcsön és mértéken -- az ember isteni természetéhez való ismétlődő visszatérés lehetőségére. A liturgia központi elemei ennek megfelelően az ember isteni természetének megerősítését végzik el: a túllépést az e világi normákon és lehetőségeken.

A magyar nemzetfejlődés hat-hétezer éve, amelybe itt nagyvonalúan beleszámítom a mai ismereteink szerinti észak-uráli finn-ugor közös kultúra korszakát is, ha valamiről szól, az a népek keveredése és a "magyarság" kultúrájának folyamatos átalakulása, eltérő hatások integrálása, népcsoportok beékelődése és kiszakadása -- szóval a folyamatos migráció. Még többet köszönhetünk ennek a migrációnak, ha azt is látjuk, hogy a majdani magyarok visszatérően külső hatások eredményeként léptek magasabb civilizációs fokra vagy éltek egyáltalán túl. Így volt ez a korai ugor korban az élelemtermelésre való áttérésben, az V-VII. század között a török-altáji kultúrákkal találkozva a törzsi és hadi szervezet "honfoglalóképessé" történő átalakulásában (ennek híján nemhogy a honfoglalás nem lett volna sikeres, de elenyésztünk volna a Kaszpi-tenger környéki népnyomásban), majd éppen a Lech mezei vereséggel is érkező belátás hatására -- hogy ti. a nyugati népek magasabb civilizációs és szervezettségi fokon állnak -- az államalapítással és a kereszténység felvételével, majd folytatódott a migráció végig a középkorban, sürgős szükség lett rá és aktív betelepítésekben konkludált a tatárjárás és a török kiűzése után (megint csak, enélkül feltehetően ma nem lennénk már), a zsidóság nagyobb számban történő beengedésével a XIX. század utolsó harmadától (ami a már létező polgárosodott-városi elemek szerepén túl az ország egész területére eljutó kereskedelmi-pénzgazdálkodási kultúrát erősítette). Végül itt a kérdés a kapuink előtt, mi legyen a muszlim migrációval fenyegető mai helyzetben?

A zsidók és a muszlimok (alánok, bolgár-törökök) végigkísérték az egész magyar ugor kori és őstörténetet, itt voltak a Kárpát-medencében és a környékén is még előttünk, zsidókat és muszlimokat (böszörményeket, izmaelitákat) a honfoglalás után is felváltva telepítettek be a középkori királyaink főként kereskedelmi feladatok ellátására. A nevüket néhány településünk is őrzi, de erről valahogy nem esik szó manapság. Röviden, mindkét népcsoport hagyományosan a magyar nemzet része és a magyar etnikummal keveredett évezredeken át.

A mai magyarság nemzettudatában a kirekesztő etnicista látószög eluralkodása a '30-as évektől egyfelől a nemzeti kudarcainkra (kül. a liberális államrend multietnikus környezetben való sikertelenségére és a trianoni országvesztésre) való terméketlen reflexió jele volt, másfelől bűnös döntések (Holocaust) melegágya lett. Ma ebbe a manipulatív-hamis tradícióba csúsztunk vissza, amelynek legfontosabb oka az autonóm nemzeti modernizáció XIX. század közepi szétesése, amely a nemzettudatot előbb kulturális, majd etnicizáló, végül rasszista antimodernizációs vakvágányra vezette. Ennek felelevenítése Orbán által a magyar történelmi tapasztalatot hamisítja meg, amennyiben (ha csak az államalapítás utáni időszakot nézzük) a kontrollált migráció, az etnikai keveredés, a modernizációban rejlő nemzeti érdek elválaszthatatlanságát hazudja el, amely mindig is a nemzet érdekében állt. A nemzet és az etnikum szándékos összekeverése, mintha a nemzet homogén entitás lenne, és ennek a butaságnak a sulykolása a biztonságukra érzékeny magyarok között, majd erre -- a valóságban nem létező konstrukcióra -- eniticista (vagyis a homogén etnikum "megőrzésének" kollektivista érdekével házaló, zárt, szabadság- és nemzetellenes) politikát építeni, "megbolondítva" a kereszténység saját jogán problémás jelenének manipulált felhasználásával, többrétegű olyan hazugság, amelyre éppen a nemzetnek van a legkisebb szüksége. Hamis minden ízében, ezért hamis a konklúziójában is.

A kontrollált migrációs politika mint magyar hagyomány felelevenítése és a feltételeinek okos, produktív kialakítása persze az ellenzéktől sem várható, amiben ennek műveletlensége, gyávasága, a nemzeti történelem iránti érzéketlensége és a politikai kompetenciáinak súlyos fogyatékossága egyformán szerepet játszik. Ami igaz azonban: az, hogy a nacionalizmusunk -- saját hibánkból és a szomszédos népek nemzetté válásától való félelem miatt -- már a XIX. század végétől nem bírt megmaradni a kulturális önazonosság medrében, hanem elindult az etnicizmus és a rasszizmus irányába, ezt az örökséget olyan súlyossá teszi, hogy a közösségi mentalitás komolyabb reformjára és tartós modernizációs kormánypolitikára volna szükség annak érdekében, hogy az identitásvesztés érzése nélkül meg lehessen haladni. Nyilvánvaló, hogy most a legkevésbé sem ebbe az irányba haladunk. Végül pedig a migráció azért okozhat válságot Nyugat-Európában is, mert politikai, társadalmi és gazdasági rend -- és kivált ezek közös erkölcsi legitimációja -- már korábban felbomlott. A mai válságnak a migráció legfeljebb a kiváltó, de nem a végső oka, ezért az előbbivel foglalkozni az utóbbi nélkül így is, úgy is legfeljebb tüneti kezelés lehet.

Eltaknyolt rendszerváltás, eltaknyolt EU-csatlakozás. A mai reality show fényében, ami még mindig csak az első felvonásnál, a nemzeti szocialista néplélek megmutatkozásánál tart és vissza van a második, a nemzeti képességek gyengeségének teljes feltárulkozása egy jelentős gazdasági visszaesés és a társadalom további szétesésének (további tömeges kivándorlásnak és szociális dezintegrációnak) formájában, már egészen világos, hogy 2004-ben elsiettük a csatlakozást. 

Ma nagyon úgy néz ki, hogyha "nem lenne Brüsszel", akkor rég nem lenne már Orbán, de semmiképpen sem tudta volna megcsinálni, amit ma tesz -- az EU finanszírozásában és a nacionalista tudat hergelésében. Továbbá, ha nem vettek volna fel túl korán az EU-ba, magasabb lenne a GDP-nk, biztosan magasabb lenne az életszínvonal és versenyképesebb a gazdaságunk, mert olyan feszítő kompetencianövelési pályára kellett volna állnunk, hogy bírjuk a megnövekedett kockázatok és exportköltségek árát, hogy az mára egy teljesen más társadalmi képet eredményezett volna -- sokkal jobbat. Vélhetően nagyobb lenne a hazai vállalatok aránya a hozzáadott értéknövelésben, és ha még az elsietett privatizáció sem történt volna meg a 90-es években (és most ne firtassuk a korábbi "spontán" magánosítást, jóllehet ennek kisebb kára volt), akkor a hazánkban maradó és újra befektetett, növekvő arányban exportképes tőke viszonylag organikus módon tudott volna fejlődni. Továbbá, nem mellesleg, az EU is jobb bőrben lenne, a brexit sem történt volna meg. Ma ellenben az EU-nak nemcsak a monetáris és a külpolitikája, de az egész intézményrendszere néz ki úgy, mint Augiász istállója. Egy lyukas garast nem érnek az elvek, semmi sincs szinkronban semmivel. A mi helyünk még mindig rajta kívül lenne, társult tagként, speciális feltételekkel, ugyanakkor NATO-tagsággal. (Nyilván lehet és kell is ezzel a nézettel vitatkozni, de közben azt se felejtsük el, hogy nem ismertek olyan komolyabb tanulmányok, amelyek megvonnák az EU-tagságunk eddigi mérlegét. Ami nem csoda, tekintve, hogy a kifizetett pénzekről sincs semmilyen elszámolás, a megtérülésükről meg aztán pláne. Ennél bonyolultabb dolgokról meg ne is beszéljünk. Káosz az egész.) 

Csakhogy a korabeli országvezetés és szellemi elit -- amely alapvetően ugyanaz, mint ma -- akkor is éppen olyan gyenge volt, mint ma, és nem tudta felmérni, hogy a sajátos etnicista hagyományainkkal, a feudalizmusban gyökerező politikai kultúránkkal és a gyenge társadalmi képességeinkkel nem vagyunk még EU-érettek. Azt hitték, egységugrással fel lehet zárkózni, kollaterális kockázatok nélkül. Holott az ellenkezőjét belátni nem lett volna szégyen, hanem ellenkezőleg, bölcsesség. Persze pontosan ismerniük kellett volna az országot és a helyzetet.

Az EU mára éppen a legfontosabb feladatát mondta fel irányunkban, ami a gazdaság és a politikai kultúra felzárkóztatása lenne. Ne feledjük, közel hasonló szituációban, amikor Németországot kellett reintegrálni a civilizációba a II. világháborút követően, a pénzügyi segély és szakértelem mellett katonai megszállással garantálták a szövetséges hatalmak, hogy Németország nem kezdi a saját szakállára és belátása szerint értelmezni a "reintegráció" programját. Magyarországon -- amely hasonlóan az 1945-ös Németországhoz formálisan biztosan ellensége volt a Nyugatnak a rendszerváltás előtt még egy perccel is -- ellenben semmiféle garanciáját nem biztosította az EU az integrációnak. Nyilván nem azt mondom, hogy megszállásra lett volna szükség (ez itt több szempontból sem lett volna indokolható), de a megszállás és sok ezermilliárd forint hozomra való átadása és vele egy lassan ellenséges rezsim finanszírozása között vannak még fokozatok.

Az egész gondolatmenetnek hibás olvasata volna, hogy most az EU-ból való kilépésünkkel helyrehozható lenne a belépés elsietettsége. Ennek -- más okok miatt, amelyek azóta beépültek a rendszerünkbe -- hatalmas kárát látná az ország. De ne higgyük egy pillanatig is, hogy 2004 és utána a mérhetetlenül gyenge Gyurcsány-kormány a rendszerváltás megkoronázását és biztonságát adta volna, amelyet Orbán tör most szét. Ez nem ilyen egyszerű. Az a biztonság -- mint gyakorlatilag minden a történelmünkben -- végiggondolatlan és hazug volt. Ha Bibó elemezné, valahova 1867 mellé tenné. És lenne igazsága benne.

Az Állami Számvevőszék a szóvivője útján büszkén jelenti be, hogy a választásokig már nem fogja ellenőrizni a Fidesz gazdálkodását, miután a legutóbbi ellenőrzésen mindent rendben talált nála -- ellenben az összes ellenzéki pártot megbírságolta. Miután megvette az ország gázellátásának felét, legutóbb egy erőművet, és elvitt egy-két közbeszerzést a decemberi EU-s pénzesőben -- mindezt napokon belül -- Mészárosról büszkén hirdeti a rezsim, hogy 2018 első munkanapján majd' 50 milliárdos tendert nyert. Egy mai hír szerint Tiborcznak éppen luxusszállodák néznek ki. Az irracionalitás tombolásának más fajta jeleként simán lenyeli a választó, hogy "nincs szükségünk a németek pénzére", amikor nagyjából a németek pénzén élünk (túl), akár ha az exportképes vállalatainkat nézzük, akár ha az EU támogatását. Elnézzük, amint az óvodásaink és iskolásaink köré lőterek épülnek és idejekorán beveszi magát a lelkükbe a primitivizmus és az agresszió. Tovább erősítve a hadait, vélhetően mielőtt valamiféle Jugendszervezetet is felállít, Orbán levélben fordul a szavazóihoz anyagi támogatásért olyan állításokat téve a csekkhez mellékelt levelében, amelytől minden épeszű embernek elzsibbad az agya, de a híveknél minden bizonnyal eléri a kívánt hatást: nem csak hogy a végtelenül korrupt rezsim pártját saját pénzecskéjükből támogassák, hanem hogy megerősödjön az Orbán és közöttük táplált véd- és dacszövetség. (Meg hát lesz a döntésükben egy csipetnyi félelem is: vajon mennyit ildomos adni, illetve mi lesz, ha megtudják, hogy nem adtam.) Közben a többiek érzékelik a tovább erősödő Orbán-rendszert, és látva a szervezettséget egyre kevésbé lesznek hajlandók a saját pártjaikért elvándorolni a szavazófülékékig. Lemondanak róluk. Barát vagy ellenség legyen, mindenki érzékeli, ahogy az orbánizmus ellenállhatatlanul szervezi a társadalmat a saját céljaira, az életünket a vagyonuk üzemeltetése köré, a jövőnket a saját szájuk íze és érdekei szerint.

Én mindig azt írom, semmi különös nincs abban, hogy a magyarok nagy többsége nem érti a kapitalizmus és a liberális demokrácia működését, ti. hogy mire jók és miért rossz a hiányuk. Ennek a népnek sosem volt alkalma megtudni, milyen, amikor tényleg -- nem csak a propaganda szintjén -- sikeres egy ország. A kormány pedig mindent megtesz azért, hogy a nép ne is tudja meg. Emberemlékezet óta a legsikeresebb történeti korszakunkról, a kiegyezést követő dualizmusról, 1867 százötvenedik évfordulóján egy hang sem volt a kormánypárti (azaz a lakosság 90%-át befolyásoló, 50%-át kizárólag befolyásoló) médiában. Nem lehet, mert az ugye nem volt annyira "nemzeti", amennyire a mai fogalmaink szerint kéne. A magyarok autokratikus-kifosztó rendszerekhez szoktak, az ezekhez való alkalmazkodás stratégiáit ismerik, ez van a DNS-ünkben, erre készülünk most is.

Nincs ebben akkora truváj sem, hogy érdemes legyen egy posztra, hanem elfelejtjük ezt komolyan venni a mai politikai rendszer végső sorsát nézve, miközben a rendkívül kártékony Török Gábor -- visszatáncolva a Jobbiktól és éppen a harmadik kűrje megtételére készülve a Fidesz körül -- a megmaradt orgánumaikból zengi az ellenzéki szavazók felé, hogy demokrácia van, mert lehet még szavazni. Török szerint -- mi folyik vajon a közgázos politológián? -- a demokrácia konstitutív jellemzője a szavazócédula bedobása az urnába. Itt tartunk most. Így bazsalygunk mi. Ennek a politikai rendszernek a sorsa -- ha Orbánon múlik -- az egypártrendszerként viselkedő hegemón pártrendszer, és csak rajta múlik, hogy nem egypártrendszer. A szavazók a saját demokratikus, szabadságelvű készségeik hiánya miatt kénytelenül megalkudnak a mikrovilágaikban (miközben egy részük ezt, nota bene, győzelemként éli meg), alkalmas értelmiség, pártok és alkalmas országos sajtó híján ez a készséghiány igazolódik vissza a nyilvánosságban is, ezért egyet tehetnek csak: magukra zárják a lakásajtót. A magyaroknak eredendően sem és most, ahogy eljön, konkrétan sincs semmi bajuk az egypártrendszerrel, már felkészültek rá lélekben, csak azt várják, valaki üsse rá már erre is a pecsétet. A nyilvánosság pedig -- benne Orbán minden üzenete az utóbbi hónapokban -- azt erősíti, hogy "itt már minden a mienk, nem szégyellünk semmit, mienk a közvagyon, az állam, és mienk a te pénzed is, amit nem mersz nem adni közvetlen pártcélokra is, mert tudod, hogy látjuk, mit teszel és velünk szemben nincsen semmi, tehát te sem lennél. Mi vagyunk a párt, az állam, a pártállam -- és mi vagyunk te. A mienk vagy te is." A pártállam nem politikai rendszer, hanem a megtört lelkek rendszere. A baloldal ezt sem érti. Nincs is muníciója vele szemben.

A gondolkodástörténet nem filozófiatörténet, a tárgya nem elsősorban egyes alkotók és ezeknek a századokon átívelő diskurzusában megnyilvánuló gondolkodási minták, iskolák, áramlatok értelmezése, előadása és rendszerezése, hanem egy közösség produktumának elemzése. A politikai gondolkodástörténet értelemszerűen egy adott közösség politikai (tkp. az önigazgatásra való) képességének alakulásáról való történeti beszámoló. Ez a látószög egyformán a politikai közösség gyakorlatáé és a saját magára való reflexiójáé. A szerencsés politikai közösségekben gyakorlat és reflexió termékeny egyensúlyban vannak, a legkevésbé szerencsésekében mind a kettő improduktív. A magyar nemzet mint politikai közösség története ez utóbbi véglethez áll közelebb.

A gondolkodástörténet abban a végletben, ahol mi mozgunk, inkább mentalitás- és kultúratörténet, hiszen a politikum nagyfokú reflektálatlansága és a csökevényes reflexiónak a gyakorlattal való meg nem felelése miatt aligha lehet a szisztematikus reflexiót sejtető "gondolkodástörténetről" beszélni. A politikai gondolkodásunkból csaknem teljesen hiányzik a filozófiai szint és meglehetősen terméketlen a gyakorlati reflexió -- tkp. a termékeny politikai kritika -- szintje. Ami van, az leginkább bizonyos ideologémák és érzelmek politikai tárgyiasítása, reciklikálása és (populista) propagandisztikus felhasználása. Oka van annak, hogy ez így van. A kérdés -- hogy miként értelmezzük a feladatunkat -- ugyan első ránézésre módszertaninak tűnik, de a módszertan itt se más, mint a tényanyaghoz szabott adekvát elbeszélési forma. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna "gondolkodóink" (bár messze többen voltak a "kommentálóink" a valamennyire is reflexív habituson belül), de ha a belőlük összeállított gondolkodástörténetből akarnánk megérteni a magyar politikatörténet eszmei vagy elméleti vonulatait, akkor csak igen töredékes, néhol félrevezető tudást nyernénk.   

Amikor gondolkodástörténetet írunk, azzal a felismeréssel kezdjük, hogy a közösség változó önigazgatási készségei, a politika változó intézményes rendje (rendszere) és végül a (tárgyiasult) politikai mentalitástörténet csak együtt vizsgálhatók. Egy példával szólva a magyar őstörténetből (ameddig a jelenünket vissza kell vezetni): míg a családi és nemzetiségi viszonyok kulcsszavai már a bőven a Krisztus előttig visszanyúló finnugor korban beépültek a nyelvünkbe, kifejezetten a politikai és (az ezzel összevethető közösségi készségeket követelő) katonai szervezettséget török eredetű szavak jelzik (bátor, gyáva, kantár, gyűlés, sereg, tömény = tízezer lovasnyi katonai egység, béke, törvény). Egy-két évszázaddal a honfoglalás előtt az ősmagyarok a magasabb altáji-török kultúra hatása alatt jelentős közösségi készségjavuláson mentek át, amelynek emlékei leülepedtek a nyelvben is. Hasonló készségjavulás történik a Magyar Királyság megalapításával és az Európába való beilleszkedéssel, majd legközelebb a XVIII-XIX. században Habsburg hatás alatt, amelyek mind tükröződnek a szókincsünkben is.

A szokványos politikai gondolkodástörténetnél tehát jóval szélesebb és mélyebb merítésre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük, ami a célunk: a magyar nemzet politikai konstitúciójának folyamatát. Ezt pedig azért, hogy pontosan felmérhessük, miért ennyire improduktív a közösségi cselekvésünk és milyen modernizációs utak állnak előttünk a jövőben, amelyek egyúttal nem is idegenek a több ezer éves készségfejlődésünktől, hanem ennek organikus korrekciójának eredményei.

"Orbán Viktor rájött arra, hogy nemcsak nem elég erős a kádárizmus transzcendálásához, de érdemes ezt a tényt a maga javára fordítania, mivel – több alább érintendő okból is úgy tűnik – a kádárizmus bizonyos értelemben maga a jövőnk. Az Orbánt nagy rutinnal lepopulistázó pártadjunktusok ellenben mit sem értenek ebből, ők Európában élnek, egyszerűen nem képesek feldolgozni az ilyen mucsai fordulatokat. Kár. Így ugyanis a tévelygésük kezd éppenséggel holdbéli dimenziót ölteni."

Írtam ezt a szöveget a Magyar Nemzetbe 2005. április elsején (tehát tucat és háromnegyed éve) távolról sem áprilisi tréfaként. Az írás a továbbiakban azt boncolgatta, amit itt a blogon bővebb lére eresztve -- más egyéb mellett -- teszek, hogy ti. mennyire nem érti a baloldali értelmiség az országot és milyen sokba fog ez kerülni nekünk. Szeretném egyszersmind jelezni, hogy a "holdbéli dimenziót" a balos-progresszív nyilvánosság párt- és sajtómunkásai -- a kötelező kivételekkel -- azóta elérték, amire jó példa a sokak által körberajongott Tóta W. Árpád, aki a legutóbbi produktumában feltalálja -- hogy Ausztria nem Magyarország (habár az argumentuma maga nem ér egy petákot sem). "Magyarországra visszajönni: szar" -- írja a neves újságíró a hozzá méltó trágársággal nyíltszívűséggel, amelyből csak az derül ki, hogy még mindig nem érti Magyarországot, ahogy nem érti, hogy a nem értése hogyan járult hozzá ahhoz, hogy az országot olyannak találja három hónapnyi éducation sentimentale után, amilyennek. A föladata ugyanis számtalan éve már az ország megértése lett volna, hiszen a közéleti-politikai munkássága mégiscsak e körül forog. De TWÁ is csak egyike azoknak, akik megéltek idáig a bon mot-k és az igénytelenség kombinációjából -- ellenben azzal, hogy reprezentálja a magyar baloldali-progresszív köztudomást az országról, nagyon is jelképes a hasznavehetetlensége. (Lásd fent.)

"Stanislaw Lem űrhajósa rázós hazatérése után végül a szerelemben talál megnyugvást. De ez nem járható útja egy olyan országnak, amely a seggfejségre alapozza a stratégiáját." -- vonja le a konklúziót. Nem kell érzékenység a magyar klasszika iránt, elég a minimális olvasási kultúra ahhoz, hogy lássuk, mennyire fölösleges ez a mondat. Amely TWÁ konklúzióját -- "meg kell keresni újra, mit is lehet szeretni ebben az országban", aztán "megvédeni, ami szerethető maradt" -- legfeljebb a moralizálás, valójában a cinizmus iskolapéldájává teszi. Talán TWÁ számára is eljön lassan az idő arra és talán lesz ennek majd írásos nyoma is, hogy eldöntse, a vájt fülű ötezret kívánja továbbra is szórakoztatni, akik harminc éve a lájkokat osztogatják, de -- az eredményeiket, konkrétan a versenyképes politikai ismeretek és narratíva hiányát látva -- magabiztosan nem értenek semmit, vagy elkezdi komolyan venni magát és a hivatását, és a nemzetnek ír. Neki, ha már egyszer róla. Merő udvariasságból.

A hölgyek-urak potenciális csillag voltukat a holdbeli sorsa cserélték fel és most csodálkoznak, hogy nemhogy nem világítanak, de levegőt sem kapnak. De levegő után kapkodva és fuldokolva is még mindig legföljebb Orbánon köszörülik a nyelvüket a nemzethez való "leereszkedés" helyett (szolgálat? ugyan!). Máig abban az illúzióban ringatóznak, hogy ha Orbán megy, a balsorsuk is távozik és visszaáll a világ rendje. De a világ rendje sosem volt az ország rendje, az ország rendjével meg nem foglalkoznak. Aztán meg a színvonal, hölgyeim és uraim, a színvonal! A további publicisztikai színvonalesés ilyen kritikus időkben éppen azt a hatást éri el, mint az ellenzéki pártpolitika színvonaltalansága: a rendszert erősíti az ellenzéki szavazók kulturálódásának akadályozásával és -- ehhez az oldalhoz beszélve -- a progresszív modernizációs alternatíva nyelvének és ethoszának elfojtásával. A hazai haute société szalonjai a tehetségtelenség és a méltatlanság kamarái. Kár, hogy nincs Balzacunk, Flaubert-ünk vagy legalább egy új Mikszáthunk, hogy tanuljunk magunkról -- hanem csak vannak, akik vannak, egymásnak tetszelegve.