1000 leütés

Többen látszanak egyetérteni abban -- immár Heller Ágnestől Kunhalmi Ágnesen és Márki-Zay Péteren át Fekete-Győr Andrásig --, hogy most már aztán igazán eljött az ideje az MSZP-től a Momentumon át a Jobbikig tartó szövetkezésnek, hogy elsöpörje a Fideszt. Én csak sok szerencsét és persze hatékony munkát tudok kívánni ehhez, mindkettőre rászorulnak és mindkettő ismeretlen fogalom előttük.

Egy-két apró megjegyzés azonban elkél, mivel annyi evidens buktatóba szaladt bele idáig is ez a társaság, mióta csak elkezdett ülésezni a Charta-Szárszó-Bitó értelmiség. Ennek most nem annyira gúnyos felhangja van, mint "ugye, megmondtam"-os.

Egy, a politikai és az értelmiségi perspektíva különböznek egymástól, főleg ha az értelmiség a progresszív világegyetem része. Ők minden ideológiát és eszmét (de döntően az egyenlőség és a testvériség égboltjáról) itt és azonnal akarnak letölteni, akár egy e-könyvet, és azt hiszik, ezek ráolvasásával a "társadalom" rövid úton "megmenthető". A sikeres politika ellenben munkás, A-ról B-re, majd C-re halad, nem F-ről M-re. Ha kell, kivár, ha kell, mellékúton jár, miközben a végcélját nem téveszti szem elől. És mindig az aktuális célközönséghez beszél, nem a FB-ismerősökhöz.

Kettő, a jelzett szivárvány színeinek nagyobb része -- szerintem mindegyike -- önmagával is bajban van: kidolgozatlan politikai hitvallás, küldetés, értékrend és stratégia jellemzi őket, a képviselőinek túl nagy része fogalmatlan, megunt arc, ráadásul nem egy, nem kettő, közvetlenül bekötve a Fideszhez. Több köztük az érdekellentét, mint a -hasonlóság. Így az együttműködésük már nem is kollektív cselekvési probléma, mert a probléma felfogását sem osztják, a probléma nem közös, ezért nem is lehet a helyzetnek optimális megoldása. Nem véletlen ezért, hogy a cselekvők és valós motivációik jóval többen vannak, mint nyilvánosságban megjelenő pártok. A cselekvők olyan racionalitás alapján cselekszenek, amely -- hadd éljek egy minimum kétjelentésű szóval -- nagyrészt fedett, így aztán a pártjaik végső álláspontja kulcsügyekben -- mint amilyen eminensen a választási stratégia -- rendre csalódást keltő a balos közönségnek. 

Három, a népmozgalom kezdeményezése, ami egyre népszerűbb -- nézzük a "Mi vagyunk a többség!", a Márki-Zay-féle vagy a Momentum mozgalmat --, csak akkor lehetne sikeres, ha akcióképes elégedetlenség közepette meg tudnák fogalmazni 1.) mi a bajuk a Fidesszel, 2.) mi ajánlanak cserében és 3.) akik ajánlják, azokról elhihető-e, hogy legyőzhetik Orbánt. De nem tudják megfogalmazni és nem elhihető. Minden színpadról csak a ködös hadoválás folyik. Ahogy korábban jeleztem, ahelyett, hogy folyamatosan erősítenék a hitelüket, rombolják azt, ami stratégiai hiba.

Négy, a kudarc ezek után csak külső szereplő (nyugati állam/EU, ismeretlen donor) belépésével lenne elkerülhető, de ennek esélye kicsi, a kockázata meg valószínűleg vállalhatatlan a mai körülmények között.

Öt, mindez már most evidens. Az evidenciája 2022 tavaszára mindenkinek ki fog derülni. És akkor gyász, átkozódás, mostmáraztánemigrálok -- majd megint kezdik elölről ugyanezek, 5%-nyi új jelentkezővel. És új remény kél a szavazói szívekben.

A progresszív oldalnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy Orbán negyedik (sorrendben harmadik) választási győzelmének több köze van a társadalmi konszolidációhoz, mint a propagandához: magyarul a győzelemnek objektív alapjai/okai vannak. Itt el kell oszlatnunk bizonyos tévhiteket általában a kormány "szociális érzéketlenségével" kapcsolatban.

Ha rögtön a jövedelmek változását és ezzel összefüggésben a szociális ellátórendszer működését nézzük, a legfrissebb részletes elemzések szerint (2016-ról) a legtöbb társadalmi tizedben (decilisben) 4-4,7 százalék közötti nettó növekedést láthattunk, ebből csak az első (0,6%) és a harmadik tized (2,7%) kivétel. A legnagyobb, 4,7%-os nettó növekedés a hatodik és a tizedik tizedben volt, vagyis a több pénzt keresők nem jártak rosszul, de közben csökkent az ún. Gini-együtthatóval és a Pareto-számmal (80/20) mért jövedelmi egyenlőtlenség is, amely mindösszesen Európában alacsonynak számít. 

A táblázatból látszik, hogy a nyugatiakhoz képest még mindig alacsony vásárlóerő átlaga a hetedik decilis tetején, azaz kb. a társadalom 70%-ánál húzódik, miközben a medián (az az érték, amelynél éppen a társadalom fele él jobban és a fele rosszabbul) kb. az átlag 5/6-ánál, ami szintén viszonylag alacsony egyenlőtlenséget bizonyít. Ez a viszonylag alacsony jövedelmi egyenlőtlenség az, ami Magyarországon különösen fontos az általános szemlélet szerint: igaz, hogy az osztrákokkal szemben alig csökken a lemaradásunk és a régiós országokkal szemben nő, de az ajtószomszédhoz képest meg a saját városunkon belül ugyanúgy élünk.

És ha ezen túl megnézzük azt, hogy az újraelosztás ezt hogyan erősíti, azt látjuk, hogy a társadalmi (tehát az újraelosztás / redisztribúció okán szerzett) jövedelmekben a magasabb fizetések nyomán járó magasabb nyugdíjak nyomnak messze a legtöbbet a latban, és a családtámogatások összegszerűen is csökkennek a magasabb jövedelmi kategóriákban. Vagyis a társadalom kvázi meritokrati- kusan (egyúttal hasonló szociális csoportok körében hasonló sikereket felmutatva) szerveződik, illetve az állam alapvetően az egyenlőséget erősítve lép be a jövedelemelosz- lásba. Én ebben semmi kivetnivalót nem találok a társadalmi fejlettségnek ezen a fokán.

Ráadásul az múlt években lassú ütemben, de fokozatosan apadt a jövedelmi különbség az egyes régiók között: 2016-ban tovább csökkent Észak-Alföld lemaradása az országos átlaghoz képest, míg Közép-Magyarország előnye mérséklődött.

Ahol a kormány a legkevésbé teljesített jól az utóbbi nyolc évben (illetve az azt megelőző nyolcban), az a versenyképesség javítása és ennek nyomán az életszínvonal nemzetközi kitekintésben is érzékelhető javítása volt.

Míg a vásárlóerőn mért fejenkénti GDP folyamatosan javult (ami tükrözi a fentieket)....

... addig az abszolút (nemzetközi árakon számolt) GDP/fő továbbra is alacsony. Ennek oka a hozzáadott érték-képzés gyengesége, amely szoros össze- függésben áll a jogállami és az átfogó intézményi környezettel, az oktatási és az egészségügyi alrendszerek hatékonyságával, a korrupcióval, a vállalkozásbarát adó- és versenyviszonyokkal, és általában a lakosság bizalmi-kooperációs képességeivel. (Az eredendő tőkeszegénységen és elmaradottságon túl.) Ezeket a kormányzás világosan rombolta. Ahogy most érzékelem, a negyedik Orbán-kormány ráfordulna a gazdasági modernizációra a digitalizáció, a kutatás-fejlesztés és a felsőoktatás komolyabban vételével -- reméljük így lesz. Ahogy azonban a címben jeleztem, a társadalmi hatékonyság növekedésében a kibocsátási oldalon kell most eredményt elérni, amire a versenyképességi tényezők összefüggően hatnak, tehát nem elég egy K+F minisztérium ahhoz, hogy az előbb jelzett problémákat a gyökerükben orvosoljuk. Társadalmi modernizáció híján a jövedelmek nem fognak jelentősen, tartósan az unió átlagát meghaladó módon növekedni, illetve a megvalósuló növekedésben sokkal nagyobb marad a külső források és konjunktúra szerepe, mint optimális volna. De itt és most a belső elosztás igazságosságával -- a közhiedelemmel szemben -- nincsen probléma.

Ui. Egy kommentre válaszul kiegészíteném a képet azzal, hogy valóban, az ellátórendszerekből való forráskivonással az itt nem jelzetteken túli társadalmi költségek jelentkeztek, amennyiben folyamatosan nő a lakosság által kényszerűen vállalt kompenzációs teher (pl. a közgyógyellátáson kívüli magánpraxisok igénybe vétele, megnövekedett gyógyszerárak, alternatív oktatási csatornák), ami persze felemészti a jövedelemnövekedést, vagy egy részét. Bármilyen problematikus azonban ez a folyamat, hosszabb távon -- főleg, ha végül tényleg megszabadulunk a manipulatív nacionalizmustól és a piacromboló korrupciótól -- stabilizálhatja az öngondoskodás optimális szintjét.

1. 2010 és 2018 között az ellenzék közel azonos összetételben indult három parlamenti választáson, az eredmény mind a három esetben a Fidesz kétharmada lett. Mármost ha valaki ezt negyedszer is ki akarja próbálni, az látványosan nem tanul. Ezt meg lehet tenni, de nem egészséges és ellentétben áll "Magyarország rendbetételének" igényével. Vajon hogyan akarnak  itt "rendbe tenni" egy országot olyan pártok, amelyeknek ellenzékben sem sikerül a minimális céltudatos rendet kialakítani maguk körül. Ez nem bon mot, ez nem blikkfang, a kérdés a lehető legkomolyabb, ezért elmondom még egyszer: mit remélhetünk azoktól a pártoktól kormányon, akik ellenzékben is tökéletesen terméketlenek? Ki akarja ezt megkockáztatni? (És akkor még nem beszéltünk arról, hogy 2002 és 2010 között mit produkáltak. Azoktól várjuk, hogy kijavítsák, akik elrontották és azóta sem tanultak?) Úgy látszik, nemcsak az ellenzék programja szűkül Orbán (legalábbis a nyilvánosságban való) elutasítására, de a szavazóiknak is elég az kormányzati felhatalmazásnak, hogy no-Orbán! Mert "bármi jobb lesz". Ez sajnos nem igaz. Inkompetens politikusok és pártok kormányon + Fidesz-hatalom ellenzékben = hosszú évek elhúzódó válsága.

2. A Fideszt ezért a saját térfelén, a jobboldalról kiindulva lehet csak visszaszorítani, amihez jobboldali párt kell, amelyik részben a Fidesz elért eredményein építkezik, részben modernizációs fordulatra ösztönzi a jobboldali gondolkodást, és ezen keresztül lehetővé teszi az elmaradt polgárosodás új körülmények között történő beindítását. Etnicista (azaz a kulturális, politikai, produktív nemzetképtől elszakadó már-már "biológiai" lényeggel operáló) terméketlen, versenyképtelen nacionalizmus helyett modernizációs nacionalizmusban kell gondolkodni. Ugyanez válasz arra a kérdésre is, miért nem alkalmas politikai álláspont a baloldali progresszivizmus: mert Magyarország nem ment át azon a polgári modernizáción, amely az autonómiákra, teljesítmény- és érdemelvűségre, piacra, a kooperatív individualizmusra, a kis közösségekre, a tradíciókra és a sikeres nemzetre alapozva történetileg megelőzte a XX. század utolsó harmadában a Nyugaton elterjedt államias, egyenlőség- és identitáselvű (posztmodern) progresszivizmust. Ami Nyugaton is bírálható -- a progresszivizmus --, az Magyarországon nagyrészt teljesen idegen, kontextuson kívüli, terméketlen, messze túl korai (ha egyáltalán szükség volna rá). Ezért -- különösen a baloldalnak a szocdem tradícióknak már a rendszerváltással megkezdődött, de 2005 körülre végleg beérett megtagadása után -- a (fő)városi progresszívok nem is fognak itt kormányra jutni. Ha bármi értelmeset el akarnak érni, az a polgári modernizáció támogatása lehet, amivel ők is közelebb jutnak a saját elveik érvényesüléséhez. Ami persze nem jelenti azt, hogy mi, konzervatívok, ne harcolnánk ezek ellen, de ők így is akkor jutnak messzebb, ha a mi első lépéseinket, amelyek Magyarország saját képességei alapján történő modernizációjának beindítását célozzák, támogatják. Mi nem kérjük az ő szavazataikat, csak azt, hogy három vesztett választás után lépjenek át az árnyékukon, a törzsi gondolkodáson és az absztrakt ideálok hajszolásán, és kezdjenek el gondolkodni.

3. A Polgári Konzervatív Párt célja a pártrendszer átalakítása is, amelyben a Fidesz a mainak kb. a felére csökken, a Jobbik eltűnik, illetve szavazói nagyrészt a Fideszhez mint etnicista párthoz, kisebb részt a PKP-hez mint modernizációs nacionalista-polgári párthoz csatlakoznak, az MSZP és a DK kiszorul a parlamenten kívülre, az LMP megszerzi a populista baloldal vezetését (amelybe belefér a zöld blabla) és a Momentum rendes liberális modernizációs párttá növi ki magát. Ez a pártrendszer sokkal átjárhatóbb lenne, mint a mai, lehetővé tehet egy Momentum-PKP és egy Fidesz-PKP stb. koalíciót is mind ama munka után, amit a pártrendszerben a kis pártoknak -- különösen a PKP-nak mint kb. láthatatlan pártnak -- el kell végezniük. Ezzel a képpel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a társadalmi modernizációnak a legtöbb rétegre kiterjedő polgári fordulata egyszersmind a politikai rendszer modernizációját is feltételezi/maga után vonja.

4. Mint eddig semmi, úgy a PKP erősödése sem fog megvalósulni a polgárok tétlensége mellett. A honlapunkon megtalálható a számlaszámunk, amelyre küldhet pénzt (a honlap egyéb erényeit ne keressék, a pénzből majd ennek a gatyába rázására is jutnia kell), aki egyetért ezzel a rövid ismertetővel, úgy érzi, felelőssége van a saját, a családja és Magyarország jövője iránt és ezeket optimálisan egymással összefüggésben szemléli. Na és persze nem akarja, hogy megismétlődjön még egyszer a balos pártok által összehozott fideszes kétharmad. Az utolsó, amit akarnék azonban, hogy bárki pénzt küldjön, aki nem tartja ezt kockázatnak és befektetésnek. Aki -- feltehetően joggal -- úgy érzi, nem érdemeljük meg, mert még nem mutattunk fel semmit, annak nagyjából igaza lesz. (Nagyjából csak, mert szellemi téren azért vagyunk és többek vagyunk, mint a többi párt.) Ezt figyelembe véve is egy párt -- jelen esetben a PKP -- feladata mégsem az, hogy csodát műveljen. Az a feladata, hogy kezdetben vékony és nehezen hihető alternatívát nyújtson, ami mindazonáltal -- ha jelentős képzelőerővel is, de -- hihetőnek és elfogadhatónak tűnik. A vékony alternatíva csak így erősödhet meg. Mi ésszerű reményt nyújtunk, nem megoldást. A megoldás közös munka lesz, amelynek a legnagyobb része még csak nem is ellenzékben, hanem kormányon vár ránk (az összességre). Akinek pedig konkrét pártmunkához fűlik a foga, jelöljön be engem Facebookon, írok neki. Magyarország a felszínen még funkcionál, de a mélyét már elérte a romlás, amelynek gátat kell szabnunk és vissza kell fordítanunk.

5. És legvégül: a PKP nem fog semmilyen baloldali párttal semmiféle szövetségre lépni még legalább 20 évig, amíg a jelzett új pártrendszer nem stabilizálódik és a nacionalizmusunk nem válik az ország megőrzésének és fejlődésének biztos alapjává. A Momentumra az ellenfelünkként tekintünk ebben az új pártrendszerben, de érdekünk, hogy erősödjön a posztkommunista ellenzék kárára a mai pártrendszerben, ahogy az ő érdekük is, hogy mi is elhódítsuk a Fidesz centrista, polgári, vagy egyszerűen csak "csalódott", de a baloldali társutasságot elutasító szavazóit. A PKP-ról biztosan tudhatják ezek nemcsak azt, hogy a baloldallal nem vállal semmilyen közösséget, még csak egy közös felvonulás erejéig sem, hanem azt is, hogy megőrzi és továbbfejleszti a Fidesz eredményeit fenntartható, az ország polgárainak autonómiáját és gazdagodását szolgáló irányban úgy, hogy ezeknek a polgároknak ne kelljen ehhez Fidesz-közelinek lenniük. Elég, ha a saját jogukon tehetségesek és teljesítenek. Az egykulcsos jövedelemadó, a családtámogatási rendszer, a közmunka, hazánk etnikai összetételének megvédése és a nemzetek Európája egyebek mellett az az irány, amelyet őrizni fogunk. Ezt meg tudjuk és meg fogjuk indokolni. Ugyanígy támogatjuk a Fideszt minden jövőbeni intézkedésében, amely a polgárai tehetsége és munkája révén boldoguló, családbarát, ebbe a vízióba egyre több honfitársunkat kooptáló ország felé mutat, illetve változatlanul bírálni fogjuk a mai rezsimet az erkölcsi és anyagi korrupciója és a jogállam felszámolása miatt. A rendnek nem létezik olyan konzervatív-polgári olvasata, amely ez utóbbiakat indokolhatja. Ahogy nincs olyan olvasata sem, amely a minőségi oktatás és/vagy az egészségügy elérhetetlensége miatt  rekeszti ki állampolgárok növekvő tömegeit a nagyobb szabadságból és a jobb életből.

Nem öt érv volt ez, inkább öt érvcsomag. Máris többet adtunk, mint a címben előre jeleztük. És ez csak egy rövid írás volt.

Márki-Zay Péter nagyon sikeres és fontos fél éven van túl, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy kiforratlan elképzeléseket felvonultató, zavaros szervezőgárdát maga mögött tudó, és ami a legrosszabb, az általa is kártékonynak tartott és leváltani akart (!) posztkommunista pártok által megszállt, ezért minden bizonnyal kérészéletűre méretezett mozgalom fesztiválsorozat keretében felálljon a színpadra. Tette ezt úgy, hogy eddig ellentmondóan beszélt az országos politikai aspirációiról, és talán a rá váró hódmezővásárhelyi harcokra gondolva, meg akarván erősíteni a hátországát. De -- ismétlem -- tette ezt úgy, hogy világosan (de remélem, legalább homályosan) tudja, mit remélhet egy Gulyás Balázzsal az élen, a régi balos pártok védnökségével megszervezett, a szavazók legfeljebb 20%-ának szóló menettől. Amellett, hogy ez a fesztivál nélkülöz minden perspektívát, ami eddig is nyilvánvaló volt, most az is nyilvánvaló lett, hogy MZP türelmetlen, kapkodó, és nem világosak se a céljai, se a stratégiája. (Az ún. Új Ellenzék egy lesz a baloldali ellenzéki pártok között, amellyel szemben az ellenzéki establishment, a Fidesz által támogatva, már holnaptól harcot nyit.)

MZP a beszéde tartalmától függetlenül belekerült egy olyan kontextusba, amelynek alakulását -- az ellenzéki tér alakítását -- nem ő határozza meg és egyelőre nem látszik, mi tenné képessé erre a jövőben. A vállalkozása nehézsége abból is látszik, hogy egyedül fordította legalább részben a beszéde élét a parlamenti ellenzék ellen. Senki más nem akarta érteni a színpadon rajta kívül, hogy ennek itt és most ellenzék elleni tüntetéssé kellett volna alakulnia (miként e sorok írója már több éve javasolja). A nyomás el is kezdett múlni már azzal, hogy a szervezők engedélyezték a pártzászlókat, ami nem lehet véletlen döntés a részükről: a céljuk lehet pl. MZP korábban is kinyilvánított távlati céljának aláásása az ellenzék felváltásával kapcsolatban, mert ettől kezdve leginkább újra csak az összefogásukról lesz majd szó, rövidesen meg már arról sem. Tehát mire jó a mostani fesztiválozás? Semmire. Vagyis arra, hogy ne csinálja más kiszámíthatatlanul, radikálisabban a tüntetgetést. Helyette van csatorna, meder, központi tüntetés-menedzsment. Kinek az érdeke ez? Hát a parlamenti pártoké. Gyanítom, valamilyen formában ők is állnak mögötte.

A Momentumról hellyel-közzel ugyanez mondható el. Ahelyett, hogy megfelelne a saját maga által felállított normáknak, miszerint posztideologikus, innovatív mozgalomként túllép a mai kocsmán, nem először engedett a balos értelmiség, a progresszív ifjúsági divat, a saját eszmei tájékozatlansága és minden bizonnyal a belső konfliktusai által is diktált összetett nyomásnak és mára gyakorlatilag eggyé vált a balos ellenzékkel. Ha most eggyé vált, négy év múlva már felismerhetetlen lesz.

A magyar társadalom és a politikai rendszer válsága sokkal mélyebb annál, hogy a most folyó felvonulás és szenvedélyei akárcsak meg tudják érinteni. És hol vagyunk akkor az alkotástól! A kiszámíthatóságnak ezekben az órákban zajló tobzódása a kudarc hosszú távú megerősítését szolgálja: alternatívát nem ajánl általában a magyaroknak, kiutat nem ad a baloldal válságából, viszont feloldja a szenvedélyeket, amelyeket pedig az értelem szolgálatába kellene állítani és fókuszált munkára bírni. Potenciálisan jövőalkotó személyiségei és intézményei -- lásd a címben -- megint nem bizonyultak elég erősnek: elsodorja őket a szokványos középszer, a terméketlenség, az önbecsapás, elsősorban pedig a híveik sokadszori becsapása. (Régi kulturális káderek üzenetei, kaotikus útravaló, diverzifikálódó helyszínek és depolitizált, partikuláris, össze nem függő jövőbeli tervek, petyhüdt retorika, semmi azonnali akció.) Az, hogy a számosság most -- másodszor -- is megmutatkozott, nem segít, hanem a ront a helyzeten: magabiztossággal tölthet el, holott a lényegi halmaz üres. A megelőző munka elvégezetlen. A mennyiség legyőzi a minőséget és a mennyiség ezt diadalként éli meg, amitől az ellenzékiség homályosan látó maradék szeme is teljes sötétbe borul.

Röviden, nekem úgy tűnik, a Fidesz a választások után két héttel megszerezte magának az utcát és szoci elvbarátaival karöltve a NER-franchise részéve tette a köztéri tüntetésszervezést a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban is.

Amikor a liberális demokrácia hivatalosan is lekerült a napirendről (nem hivatalosan már régen lekerült, pontosabban sosem volt ott, mert 1989 óta csak darabjaiban létezik, sosem volt értelem és erős vágy az elitekben, hogy dolgozzanak a mély elültetésén), egyszersmind kinyílt a történelem is és a szó tényleges értelmében demokráciává váltunk. Nem akadályoznak a politikai intézmények és erkölcsök abban, hogy mit fogunk tenni magunkkal: győz a többség, pontosabban győz az erő, a gyengék pedig eltiportatnak. Ezt gondolja Orbán Viktor és ezt gondolhatja mindenki, aki elég bátor szembenézni a helyzettel legkésőbb április 9-e óta.

Mivel a harc megnyílt, újra megnyílt a történelem is: helyreállt az a klasszikus szituáció, amelyben az életünket és a történetünket visszavesszük a formális intézményektől, és ahogy ellenfeleink, úgy mi is rákényszerülünk arra, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítsunk a közéletnek, konkrétan a közéleti cselekvésnek, mert egyre világosabban ezen múlik a személyes sorsunk is. Magyarország népe nem kerülheti el, hogy évtizedek alibizése után belépjen a saját sorsának alakításába, és végre kiszenvedje magából, amit valójában akar. 1956 levert forradalma és 1989 elmaradt forradalma szembejön velünk az úton, és válaszolni kell a megválaszolatlanul maradt a kérdéseikre. Milyen országot akarunk? Milyen életet akarunk magunknak? És a kettő ezekben a hetekben kapcsolódik össze egymással. Most kezd tapinthatóvá válni, hogy egyre több ember elkezdte felfogni a személyes felelősségét a közösség sorsának alakulásában.

És mivel a harc megnyílt, bármi történhet. A bármi áldozatokat is jelenthet. Eddig is lehettek áldozatok -- voltak, akik anyagi veszteséggel adóztak, voltak, akik a családi életükben szenvedtek veszteséget, lehettek, akiknek egyenesen az életét követelte ez a rezsim vagy az előzőek, de ezek sosem jelentek meg a közösség előtt a közösségért hozott áldozatként. Mostantól így fognak. Az, hogy a sorsunk kinyílt, azt is jelenti, hogy fel kell készülnünk az ember megmutatkozására a maga teljességében: ideértve a brutalitását és a kegyetlenségét is. Nem ismeretlen ez a magyar történelemben sem, de elszoktunk tőle. Lesznek áldozatok, mert a rezsim (értve ez alatt a parlamenti ellenzékét is) nem fog konszolidálódni, ahogy az ellenfelei sem. Lesznek áldozatok, mert a helyzet áldozatokat követel praktikus, drámai és mitológiai értelemben egyaránt. Ahogy a hatalomért folyó harc egyre több ember szemében egybeesik a sorsokért -- ezek szemében a személyes sorsukért -- folytatott küzdelemmel, úgy kopik le az erkölcsi döntésekről az egoizmus és úgy válnak az életek közéleti jelentőségűvé, aminek a vállalása egyre kevesebb embernek fog nehézséget okozni.

Elviselni a meghurcoltatást, szenvedést, börtönt és adott esetben a halált az egyre látványosabban igaz ügy -- közvetlenül a rezsim elleni harc, de végső soron önmagunk megváltása és konszolidálása -- érdekében egyre kevésbé tűnik elkerülhető áldozatnak. Az értelmét az egyre inkább parancsolóan erkölcsivé váló választás adja, hogy miként fogjuk fel az élet értelmét. Értelmes és választható-e egy megalkuvásban és szégyenben eltöltött élet? És amikor ezt a kérdést elkezdik tömegek feltenni magukban, azt hívják forradalmi helyzetnek. Akarjuk-e egyáltalán elkerülni ezt merőben konzervatív alapon, vagy ha nem most, akkor a jövőben úgyis szembejön velünk? És persze az utolsó kérdés: mi jön majd utána? Könnyen lehet, hogy Magyarország nem fog már liberális demokráciaként konszolidálódni -- más idők más megoldásokat követelnek. A lényeg, hogy ezekhez a most még széttartó stratégiák és a kinyíló küzdelem nyomán közösségi belátással jussunk el, legyen valamiféle katarzis, megtisztulás, és a majdani politikai és erkölcsi stabilizációt az ebben gyökerező konszenzus övezze.

Magyarországot 1914-re legyőzte a nacionalizmus -- úgy is, mint nemzetiségi és úgy is mint magyar etnicizmus. Azóta Magyarország jobboldali a nacionalista értelmében: az volt a szocializmus évei alatt is és az ma is. Ezzel a mai 70-80%-os nemzeti (a szocializmusra is éhes radikálistól a polgári miliőig terjedő) tömeggel áll szemben a nagyvárosi progresszívok kb. 20%-is tábora, amely városokban koncentráltan élvén mozgékonyabb és adott esetben könnyebben szervez tüntetéseket is (bár éppen nem jellemző rá ez se). A progresszívok sajátos látásmódjából kireked a 70-80%, ami -- hogy mekkora hiba -- rendre megmutatkozik a választásokon. Utána átkozódás, gyász, majd kezdik újra elölről. 

Mostanában a "le a vidékre" mozgalom éled fel ismét (volt már ilyen a '30-as, az '50-es és a '70-es években is), ami vélhetően úgy fog elhalni, ahogy az LMP hasonló felismerése 2014 után. A Budapestről szervezett pártok és az értelmiség "országjárása" (már a szó is olyan, mintha valami bédekkerből ollózták volna: Orbán sosem mondja, hogy járja az országot, ő az országban van, otthon mindenhol), aztán esténkénti -- nagy megkönnyebbüléssel való -- visszatérése a fővárosba, alapvető szemléleti hibáról árulkodik: arról, hogy bár Londont, Berlint és Brooklynt valójában közelebb érzik magukhoz, mint Kiskunfélegyházát, Rátótot és Csíket, mégis választást akarnak nyerni az utóbbi helyeken (is). De minek, könyörgöm? Miért akarnak?

Ha nem megy, nem megy. Unalmas ez a kritika közhelynek is, de attól még igaz. Más szóval, szerintem is jó lesz a tünti a hétvégén, de nemcsak az a kizárt, hogy távlati politikai haszna legyen, de ahogy olvasom a sajtót, az is, hogy megindítson valami komolyabban vehető önreflexiót.

A progresszívoknak tudomásul kellene venniük tehát, hogy vékony kisebbségben vannak, amit lehet hogy az illiberális politikai rendszer tovább súlyosbított az autokratikus módszereivel, de attól még a kisebbség eredendően is vékony. Először is ezzel az eredendőséggel kellene valamit kezdeniük, lásd feljebb. Másodszor biztos vagyok benne, hogyha eljutnak addig, hogy kezdjenek valamit vele, rájönnek majd, hogy a kiegyenlítettebb választási eredményekhez a modernizációs jobboldalon át vezet az útjuk, amelynek a perspektívája nemzeti, ha tetszik, széchenyista-antallista (picit csengeysta, ha valaki még emlékszik: "Európába, de mindannyian!"). Nem radikális, ideologikus, külsődleges, elitista, mert ez visszaüt, nem hoz fenntartható változást, qed. Szívszorító Bosszantó nézni, ahogy rögtön a választások harmadnapján a progresszív értelmiség visszatalált ugyanazokhoz a klisékhez, akaratokhoz, módszerekhez, amelyek vereséget szenvedtek és amivel csak azt éri el, hogy a saját 20%-án belül ismét legyőzze majd önmagát. (Nota bene, ami szavazati arányt elértek, annak vélhetően a nagyobbik része a fideszes korrupcióval szembeni protestszavazat volt, nem a saját érdemeik elismerése, tehát a tényleges kisebbségük még mellbevágóbb.)

Polgári jobboldaliként, akinek a politikai módszere -- a magam szűk eszközeivel -- a modernizációs nacionalizmus, pontosan tudom, ha én a Fidesztől akarnék elvenni szavazókat, akkor hozzájuk kell szólnom, ami viszont megbocsáthatatlan meg nem értésre talál annál a progresszív tábornál, amelynek az érdeke pedig a fentebb elmondottak miatt a középjobbosok támogatása lenne önnön programjuk -- nem pedig a fölvilágosító-lenéző progresszivista radikalizmus -- keresztülvitelében. (Történetileg szólva: nálunk azért különösen gyenge a progresszivizmus, mert nem sikerült előtte átmenni az átfogó nemzeti modernizáción. Erre a mai progresszívoknak az a válaszuk, hogy változatlanul megtakarítanák a nemzeti modernizációt a 20% nemzetközi jelszavainak érvényesülése érdekében.)

A progresszívok rendszerint nem látnak túl az orruk hegyénél. Azt hiszik egy társadalom átalakítása -- amit akarnak -- a végcélok és a normák mantrázásából áll és mindenki kinyírásából, aki nem alkalmazkodik azonnal ezekhez. Szerintük a társadalom ráolvasással vezethető, az emberek felvilágosíthatók és van tökéletes világ, ahova el kell vezetni őket, ha beledöglenek is. És miközben ezt hiszik, nem veszik észre, hogy az úton sikerül végleg legyilkolniuk -- önmagukat. Ám legyen. Nem azt mondom erre, hogy semmi jónak nem vagyok elrontója (ez túlzás lenne), de azt igen, hogy mindenkinek állampolgári joga hülyének lenni. (Ha közben rettentően okosnak is érzi magát.) A hülyeség ebben a kontextusban tehát priméren kétféle lehet: megrekedni az etnicizmusban egyfelől, radikálisan meghaladni akarni a nemzeti képességeket másfelől.

A valóságot komolyan kell venni, meg kell ismerni, el kell sajátítani a nyelvét -- ami nyilvánvalóan nem ennek a blognak a nyelve --, aztán nagyon óvatosan lehet elkezdeni hozzányúlni. És közben az egyik kezünkkel folyamatosan csapkodni kell a másikra, mert nem voltunk elég óvatosak. Ez a modernizációs nacionalizmus módszere. A tartalmi és gyakorlati kérdések csak ezt követik.

Azt, hogy karigerisedni mit jelent, elég könnyű elképzelni: MSZP-ből több lépcsőben tíz év alatt visszajutni az MSZP-be ("közelről közelbe"), és közben nagyokat mondani, jól helyezkedni és megélni a politikából. Nos, a karigerisedés kezd komolyan vehető lehetőséggé válni a baloldalon amennyiben felmerült az egységes baloldali blokk gondolata. Az MSZP több ütemben kihányta megemészthetetlen anyagait, majd azokból nem lett semmi, így visszanyelné őket -- a végén egy nagy MSZP-DK egyesüléssel. De igaz-e, hogy tíz év után visszatérőben lennénk a status quóhoz?

Két nehézség van ezzel: egy, hogy még mindig csak a mandátumok alig 20%-ról beszélünk (a 2018-as eredmények alapján). Kettő, ugyan, miért valószínűbb az egységes ellenzék létrejötte, mint a választási együttműködés? Give me a break. Ennek fényében érdektelen -- bár még mindig szórakoztató -- a kérdés: hogyan is képzeljük el, amint Puch László, Kovács László. Gyurcsány Ferenc, Juhász Péter és Karácsony Gergely egy pártban kavar a közjóért, és akkor még nem is beszéltem -- ha már egységes blokk -- Szél Bernadettről, Fekete-Győr Andrásról, Kovács Gergőről. Mi ennek a realitása? Semmi. De ha nincs, akkor minek ezzel foglalkozni?Hát csak: mert mindig azzal foglalkoznak, aminek semmi értelme nincs. (Ha valaki még mindig képes megsértődni az ilyen egyértelmű állításokon, vessen már egy pillantást a választási eredmények alakulására 2010 óta.)

De ha baloldali blokk nem lesz, akkor mi fog történni? Minden más forgatókönyvvel az a baj, hogy a 2018-as anyatest, az MSZP, ugyanolyan, mint a 2007-es. Meg a 2003-as. És így tovább. Így hát mivel ugyanolyan, és mivel megközelítőleg ugyanazok az emberek fognak mindent csinálni az elkövetkező négy évben, mint a megelőző nyolcban, semmi nem fog változni 2022-re, hacsak nem tovább romlani. Fel sem merül, de ha fel is merül, semmi esély rá, hogy elkezdjenek dolgozni ebben a sorrendben: értékek, narratíva, célok, erőforrás, stratégia, politika, választók, választók, választók, választók, választók, választók, választók.... és majd 2021 tavaszán: a PÁRT. Amikor egyáltalán felvetődhet, hogy a baloldali spinoffok visszatérnek az MSZP ölére, azt kell szomorúan konstatálnunk, hogy a baloldal megújítása semmilyen formában nem sikerült.

Ha a civileknek és a mozgalmárabb választóknak van eszük, nagy ívben elkerülik ezt a brancsot. Sokadszori tévedés lenne bármit remélni tőlük, ami az ország javára lenne.

A nyugati perspektíva alapvetően hamis a magyar demokrácia állapotának megítélésében. Olyan elvárásokat akarnak itt érvényesíteni -- éppen a demokráciák exportjának alfejezeteként --, amelyekben a több százéves nyugati polgárosodás, kapitalizáció és társadalmi modernizáció nézőpontja érvényesül, de idegen a magyar népesség jelentős részétől, legalább a felétől. Amikor a New York Times, a Telegraph és a FAZ temeti Magyarországot, pontosan abból a felvilágosító-gyarmattartói szemszögből teszik, amely egyfajta kultúrát kér számon a félperiférián a jobb igazgathatóság érdekében és a könnyebb integrálhatóság reményében. De Magyarországon történetileg nem állnak rendelkezésre azok a feltételek, amelyek ezt a nézőpontot visszaigazolhatnák.

Orbán nemzetképe persze éppen ennyire kudarcos annyiban, hogy egy megosztott -- mert eltérő modernizációs szinteken álló -- társadalomban a nyugatias igényeket megpróbálja aláásni és hitelteleníteni (szintén a könnyebb igazgatás reményében). Magyarország tragédiájaként is felfogható ez a "nyugatkeletesség", amelyből mindkét értékrendszer egyszerre eddig sosem jött ki jól. A magyar kormányzást (és nem mellesleg az egész társadalmat) átjáró erkölcsi és anyagi korrupció eltéríti a "nemzeti" kormányzást a fő küldetésétől, hogy tudniillik megtalálja a premodern-tradicionalista részek értékrendjének helyét egy versenyképes országban, és létrehozza azt az egyedülálló evolúciós logikát, amely az országot úgy őrzi meg magyarnak, hogy közben kompatibilissé teszi a Nyugattal. Az archaikus-elementáris ("túlélési") értékrendünk továbbélésének felfedezése megtörtént, és ezért mindenkinek hálásnak kellene lennie Orbánnak, mert ennek figyelembe vétele nélkül nincs autentikus modernizáció. Ellenben azért nem kell hálásnak lennünk, hogy ezt a tényt terméketlenül kezeli.

A nyugati fölvilágosító progresszivizmus diadalmas visszhangja a hazai ellenzéki berkekben újra arra utal, hogy semmit nem értenek az országból és semmit nem tanultak a hibáikból. Nincs kétségem afelől, hogy 2022-ben -- ha rajtuk múlik -- megint bukni fognak. A magyar demokráciát nem kell siratni, mert pontosan megmutatkozik benne -- minden manipuláció dacára -- az értékrendek pluralitása. Aki viszont kezdeni akar valamit a termékeny átalakítása érdekében, annak szembe kell néznie azzal, hogy amit a saját igazságának vél, az legfeljebb féligazság.

A bűnös internacionalista (fő)város, ideértve potenciálisan 6-7 nagyobb városunkat -- azaz összesen két és félmillió ember viszonylag polgárias környezetét -- és a tiszta magyar vidék konfliktusa kezd egyre kevésbé észrevehetetlenül a politika tengelyébe kerülni (macskakörmök kiteendők meggyőződéstől függően, én gondolatban kitettem, csak utálok macskakörmözni). A konfliktusnak megvannak az objektív -- szellemi, kulturális, generációs-szociológiai, településméreti, politikai stb. -- okai, de a jelenség nem elhanyagolható jelentőségű a rendszerellenes mozgalmak várható fejlődése szempontjából. (Jelzem, ez a rezsim a vidék leszakadását és elszegényedését csak növeli, nem a felemelésén és polgárosodásán dolgozik, ami ellen a vidék viszont nem tiltakozik.)

Budapest nélkül nincs NER-váltás (a NER-hez április 8-a után hozzáértem már a kollaboráns parlamenti ellenzéket is), és Pest-Buda kezd egyre jobban összeállni. Nem véletlen (hanem éppenséggel a fővárosi és a vidéki értékrend közötti nem csökkenő szakadék jele), hogy Orbán nem tudja egy ernyő alá terelni a vidékiséget a saját hagyományos budai választóival, vagy itt, vagy ott lóg ki a tömeg az ernyője alól.

Gondoljunk bele, mikor volt itt rendszerváltás, amely nem Budapestről indult (vagy egyenesen Budapesten zajlott) és 30 évnél idősebbek voltak a kezdeményezői (vagy egyenesen a vezetői)? Soha. Ez napnál is világosabban kiderül, ha az ember megállapodott értelmiségiekkel fészbukozik -- teljesen terméketlen, legfeljebb vegyesen szórakoztató és öntömjénező időtöltés a tényleges változások szempontjából. A napnál is világosabb, hogy ha rajtu(n)k múlna, a NER még száz év múlva is itt lenne. Megint csak nem részletezem ennek az okait, kellő intuícióval beláthatóak. A legnagyobb tüntetések eddig Budapesten zajlottak (nem, mondjuk, öt vidéki város koordinációjában) és a populációjuk átlagos életkora rendre bőven 30 év alatt volt.

A (fő)városi 30 év alattiak lázadását szintén nem egy Momentum-szerű párt fogja katalizálni, irányítani meg főleg nem: erre nemcsak a konkrét Momentum nem alkalmas, hanem általában párt nem (a Momentum maga is beült volna a NER parlamentjébe, ha elérte volna a küszöböt, legitimálva a választásokat és a diktatúrát). A lázadás ennél sokkal amorfabb dologként éri el a második fázisát, miközben az első fázis vagy nagy traumák és tömegek találkozásában ('18), vagy informális ismeretségi körök szervezkedésében ('48, '56), vagy háttérben lévő sugalmazás és szervezés eredményeként valósul meg ('19, Alinsky). ('89 kripto-forradalmisága nem alkalmas példa itt.) A pártok egy része, amelyik nem tűnik el a változásokkal, legfeljebb learatja ezek babérjait.

Teljesen természetes, hogy a vidék az egész folyamatban legföljebb követő lehet. A Budapest-vidék elkülönbözés üdvözlendő dolog a konkrét cselekvést tekintve, ha már világossá vált, hogy a rendszer demokratikusan (ide macskaköröm), azaz a saját maga által teremtett és folyamatosan módosított szabályok között nem leváltható -- akkor hát a szó legszorosabb értelmében demokratikusan (macskaköröm nélkül) kényszerül a nép szembenézni vele. (Ez az autokratikus rendszerek működésének logikus következménye.) Ez a szembenézés nem Karcagon és Barcson fog kezdődni, és aki ezt fővárosi gőgnek tekinti, nem reális belátásnak, annak nem én fogom elmagyarázni, hogy téved.

Az alkotmányos rend megdöntésére tett kísérletet a legitim forradalomtól csak az utóbbi kimenetele választja el -- ha nem sikerül, az előbbinek minősül, ha sikerül, az utóbbinak --, ezért nyilvánvalóan jobb mindjárt sikerre vinni az ilyen dolgokat. A legjobb lenne pedig, ha működhetne a polgári demokrácia. Ösztönözném a NER parlamentjét, lépjen vissza erre az útra, minden jogi lehetősége megvan rá. Ha a parlament belátja a változás kényszerét, megőrizhető 'a rendszerváltozás békéje és megtalálható az optimális egyensúlyi állapot a hazafiatlanság és a kiszámíthatatlanság között. Hamis egyensúly lesz, de 150 éve csak ilyeneket ismerünk. Amíg a társadalomban nem lesznek többségben az autonóm képességek és egzisztenciák, ez így is marad, ezért ha a hamis egyensúlyban legalább felszabadul a társadalom, azzal jót teszünk magunknak és hozzájárulunk a (sokkal) későbbi valódi egyensúlyi állapot kialakulásához.